Beszálltam a kocsiba, és azzal a lendülettel be is kapcsoltam a biztonsági övet. Ben még a bőröndömmel küszködött, de pár másodperc múlva hallottam, hogy becsukja a csomagtartót, és kinyitja a kocsiajtót.
- Minden oké? – kérdezte, miközben beszállt a kormány mögé.
- Igen, csak furcsa ez az egész.
- Hogy érted? – nézett rám, miközben becsatolta a biztonsági övet, és beindította a motort.
- Furcsa úgy elmenni innen, hogy tudom, nem jövök ide vissza egyhamar. Ez eléggé új nekem, és még talán most sem hiszem el. Talán, majd ha ott leszek, elhiszem.
- Hát én nem lennék szívbajos, ha el kéne húznom valami jó kis mediterrán házikóba.
- Te azt se bánnád, ha a napernyő lenne a házad, és a homok az ágyad. – nevettem el magam. Ez annyira jellemző volt rá. Neki minden mindegy, csak tenger- vagy óceánpart legyen, és jó idő.
- Hát mégis mit képzelsz?! – nézett rám megjátszott felháborodottsággal. – Természetesen igényt tartok fürdőszobára is.
Nem válaszoltam, csak mosolyogtam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Elmegyek, és tényleg nem fogom itt tölteni már az éjszakát. Nem a saját kis ágyamban fogok aludni, nem fogok henyélni egész nap, és nem fogok veszekedni a húgommal. Nem is fogom őket látni, maximum web kamerán. Izgalmas, mégis ijesztő dologra vállalkoztam. Lehet, hogy két szék közé fogok esni, és New Yorkban sem járok sikerrel, mint itthon? Nem, ilyenre gondolnom sem szabad. Pozitív hozzáállás kell, és minden sikerülni fog. Igen, ez már rögtön jobban hangzott.
Idő közben kikanyarodtunk az utcából, és elindultunk a reptér felé. Furcsa volt Bennel egy kocsiban ülni úgy, hogy ő vezetett. Most láttam először a volán mögött, és ez nagyon új volt nekem, bár már tizennégy éve ismerem. Erre mondják azt, hogy mindig tud valami újat mutatni…
A srác maga volt a megtestesült friss jogsis vezető. Betartotta a szabályokat, és csakis az útra figyelt. Néha előbukkantak a gondolkodó ráncai is a homlokán, mutatva, mennyire figyel a vezetésre. Én viszont eddig csak tapasztalt sofőrök mellett ültem, és nagyon lassúnak tűnt nekem ez a tempó.
- Jaj, Ben. Nem akarsz egy kicsit gyorsabban menni? – forgattam a szemem. – Így sose érünk oda.
- Nem fogok. Nem azért szenvedtem ennyit a jogsival, hogy elvegyék. – húzta el a száját.
Nem csoda, hogy ennyire „vigyázott” a jogsijára, hiszen tényleg nehezen szerezte meg. Az első forgalmi vizsgáján a tanár nagyon szigorú volt, a másodikon Ő bénázott, de harmadjára már sikerült neki.
- Jó-jó. Úgyis dugó lesz majd ahogy átérünk a hídon. – mondtam nem túl boldogan, hiszen a városon keresztül közelítettük meg a repteret, így a dugó garantált volt. A hídról leérve a jóslatom be is bizonyosodott. Több kilométeres autósorban kígyóztunk végig az Üllői útig. Ott már valamennyire gyorsabb tempóval mentünk, de az se volt az igazi. Hát nem egy M7-es…
Végre-valahára megérkeztünk a reptérre, és örömmel néztem az órára, hiszen nem késtünk el. Kész csoda…
Szegény Bent jól megdolgoztattam a három hatalmas poggyásszal. Segítettem neki, és egyet átvállaltam a kézipoggyászom mellé. A szél kegyetlenül az arcunkba csapott, és már alig vártam, hogy beérjek végre a meleg váróba. Ben csúnyán nézett rám, mert miattam kellett korán kelnie, és ráadásul még ki is kellett mozdulnia ebben a zord időben. Bocsánatkérően néztem rá, és felé villantottam legédesebb mosolyomat, de csal felvonta a szemöldökét, és lecsukta a csomagtartó ajtaját. Csendben lépkedtünk egymás mellett, de nem afféle kínos csend volt ez. Vele sose volt az. Lehet, hogy csak azért, mert már annyira összeszoktunk, nem tudom…
Végre beértünk a kettes terminálba, ahol jó meleg volt. Az emberek jöttek-mentek, figyelték a táblákat. Mindig is izgalmas helynek tartottam a reptereket, hiszen naponta rengeteg ember megfordul itt, és senkiről se lehet tudni, hogy kicsoda, mit keres itt, honnan jött, hová megy, milyen dolga van… ha itt megismerkednék valakivel, tuti nem látnám többé.
Ben elkísért becsekkolni, aztán már csak várnunk kellett. Viszont egy jó dolog volt a becsekkolásban: a poggyászaimat nem kellett már cipelni.
Idegességemben tördeltem a kezem, de figyelmeztetésképpen köhintett, ezért abbahagytam. Most már tényleg ideges voltam. Alig bírtam megülni a fenekemen. Folyamatosan néztem az órát, de az idő csigalassúsággal telt.
- Izgulsz, mi? – kérdezte Ben vigyorogva. Ő cseppet sem izgult, csak elterült a széken, és engem vizslatott.
- Úgy nézek ki, mint aki nem izgul? – néztem rá ártatlan szemekkel. Hát hogy a fenébe ne izgulnék?!
- Jaj, gyere. Ülj már le. – mutatott a mellette lévő székre. Lehuppantam a cseppet sem kényelmes műanyagra, és idegesen dobolni kezdtem a lábammal. Ez már ösztönös volt.
- Miért izgulsz ennyire? Mondjuk megértem… több órás repülőút vár rád, amin bármi történhet…
- Ezzel nem segítesz. – mondtam figyelmeztetően. Arra gondolt, hogy meg van rá az esély, hogy lezuhan a repülő. Milyen kedves tőle…
- Jól van, na. Csak vicceltem. De nem kell így izgulni. Minden rendben lesz. Aztán majd jössz msn-re, és meséled, hogy milyen jól megy sorod. - Erre csak mosolyogni lehetett, de reménykedtem benne, hogy tényleg így lesz.
- És te mit fogsz csinálni?
- Azt, amit eddig. Szenvedek az angollal, aztán majd jelentkezek az idegenvezető okj-re. – vonta meg a vállát. Az angollal szegény srácnak meggyűlt a baja. Az alapfokú nyelvvizsgája megvolt, de a középfokúra még nem tudott menni. Mondjuk az vicces volt, amikor még általános iskolában mindig súgtam neki angol órán, mert nem értette, hogy mit mond a tanár. Aztán egyszer rám szólt a nő, de mondtam neki, hogy csak fordítok Bennek… Az idegenvezető meg már a második szakmája lesz, mert már megvan neki az utazási ügyintéző okj. Persze ezzel se tud sehol se elhelyezkedni…
- Majd azért kijöhetsz meglátogatni egyszer, ha lesz annyi pénzed. – néztem rá szépen. Jaj, annyira fog hiányozni…
- Rendben, de a szállásért nem fizetek. És el kell mennünk minimum Miamiba.
- Oké, akkor csináltatok magamnak egy tetkót, úgyis ott van a Miami Ink. – vigyorogtam, hiszen egyszer megszívatott, hogy van a mellkasán egy sellő tetoválás. A mai napig nem tudom, hogy miért vettem be, hiszen nyilvánvaló volt, hogy átverés. Ben és egy sellős tetkó… Ha-ha.
- Csak nem sellőt? – tört ki hatalmas nevetésben. Ezen mindig olyan jót derültünk, mint azon, amikor mondta, hogy szálljak fel majd a buszra, amin rajta van, de a busz olyan koszos volt, hogy nem láttam, és a busz elment. Sétálnom kellett egy megállót, de olyan jót röhögtünk, hogy már sírtam a végén.
- De, pontosan. És neked a hátsódra fogok tetováltatni most már egy pillangót. – vihogtam, de abban a percben megláttam egy új kiírást a hatalmas digitális táblán. Megkezdődött a beszállás a zürichi gépre. Vár rám egy rövid repülőút, egy átszállás, és egy nagyon hosszú út. Ja, és a Kennedy reptérről még kocsival a 46. utcába. Az is lesz minimum egy óra… Az egész napot átutazom.
- Megkezdődött a beszállás. – mondtam Bennek, akinek lehervadt az arcáról a vigyor, ahogy a táblára nézett.
Eljött a pillanat, amitől mind a ketten féltünk szerintem. Itt volt az idő, hogy búcsút vegyünk egy időre egymástól. Biztos voltam benne, hogy még látni fogom, de akkor is… mégis én hagyom itt Őt, és nem Ő engem. Pedig mindig is úgy hittem, hogy ez pont fordítva lesz.
Felkeltem a székről, és megigazítottam a ruhámat. Csak természetesen… hiszen már régóta ismerjük egymást, nem fogok sírni. Találkozunk még…
Ránéztem Benre, akinek szomorú volt az arca, de magára erőltetett egy mosolyt. Jól esett, hogy elhozott és megvárta, amíg beszállok a gépbe. Tudom, hogy neki is nagy vágya az, hogy külföldön élhessen, és reméltem tiszta szívemből, hogy sikerülni fog neki. Hogy nekem sikerülni fog-e?... majd meglátjuk.
Felvettem a székről a táskámat, és visszafordultam a legjobb barátomhoz.
- Hát akkor menjünk? – kérdeztem zavartan.
- Menjünk. – sóhajtott nagyot. Csendben odasétáltunk a sor végére. Egyre idegesebb lettem, ahogy haladtunk előre a sorban. Már csak ketten voltak előttem, így odafordultam Benhez, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Köszönöm szépen, hogy elhoztál, és megvártad a beszállást. – mosolyogtam rá, és igyekeztem jól az emlékezetembe vésni az arcát. Sokáig nem fogom látni…
- Nincs mit. Aztán vigyázz magadra az úton! Meg ha majd megérkezel, azért írj egy e-mailt vagy valamit, hogy jól vagy. – mondta halvány mosollyal az arcán. Lehajolt, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk, és kaptam két puszit. Már húzódtam volna el, amikor megölelt. Váratlanul ért, hiszen nem szoktuk ölelgetni egymást, de nagyon jól esett. Majdnem elsírtam magam, de tudtam, hogy itt nincs helye sírás-rívásnak. Mosolyogva húzódtam el tőle, és átadtam a jegyemet a mellettem álló férfinek, aki ellenőrizte, aztán visszaadta. Még egyszer hátrafordultam, és intettem Bennek. Most tudatosult csak bennem igazán, hogy magam mögött hagyok mindent és mindenkit. Végül jobbnak láttam inkább az orrom elé nézni, nehogy elessek, és elindultam a hosszú folyosón.
A gépen épphogy találtam helyet, de most annyira nem is érdekelt a kilátás. Az elengedhetetlen kellékem (alias rágó) nálam volt, és rögtön elő is vettem. Egyszer már ültem repülőn, de iszonyatosan idegesített, hogy be van dugulva a fülem. A rágót javasolta az egyik barátnőm a füldugulás ellen, így rögtön be is szereztem egy csomaggal.
Türelmesen vártam, hogy mindenki megtalálja a helyét, és végre elinduljunk. Régen nagyon féltem a repüléstől, de az első repülőutam után már lazán vettem a dolgot. Tériszonyom is van (már a négy fokos létrán előjön), de a repülőn más volt valahogy. Egy fiatal pár ült mellettem, akik éppen egy gyors csókot váltottak. Már régóta nem csókolóztam, és az utóbbi pár hónapban ha megláttam egy ilyen párt, akkor inkább elfordultam, hogy ne kelljen látnom, hogy ők mennyire boldogok. Nyomorultul éreztem magam, valahányszor eszembe jutott, hogy engem senki sem vár haza, mellettem senki nem fekszik éjszakánként, és nem ölel át. Egyetlen társam az ágyban egy nagy plüsszsiráf, Melman volt, aki éppen az egyik poggyászomban pihent most. A péntek estéimet otthon töltöttem, és ha tudtam, kerültem a nyálas romantikus filmeket. Na nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert tuti végigbőgném az egészet. A filmeken annyira egyszerű minden. A lány valami csoda folytán találkozik a tökéletes sráccal, aztán történik valami galiba ugyan, de a végén mindig bízhatunk az happy endben. Pedig az élet sokkal ridegebb és kegyetlenebb, mintsem hogy happy endet adjon mindig. Én nem hiszek a sorsban, mindenki mást mond, de a lényeg, hogy a srác nem mindig tökéletes és csak nagyon kevés embernek adatik meg a boldog végzet.
Így csak átbillentettem a másik oldalra a fejemet, és az ablakot bámultam. Arra nem volt semmi érdekes, de jobban éreztem magam úgy, hogy a semmit bámultam. Hirtelen megrázkódott a gép, ahogy becsukták az ajtókat, és a légi utaskísérők elkezdtek mutogatni. Olyanok voltak, mint a pantomimesek, csak rózsaszínben. Közben persze kaptunk a mutogatáshoz magyarázatot is, minimum három nyelven. Aztán éreztem, ahogy elindul a gép. Vadul rágtam a rágót, nem csak azért, mert tudtam, hogyha felszállunk, akkor bedugul a fülem, hanem mert ilyenkor nagyon ideges voltam mindig. Aztán egy pár perc után éreztem, hogy a pilóta felhúzza a gép orrát, és belesüppedtem az ülésbe. Kapaszkodtam a szék karfájába, mint aki a háborgó tengeren az utolsó deszkába kapaszkodik. Aztán éreztem, hogy egyenesbe kerül a gép, és bedugult a fülem. Innentől már nyugi volt. Elengedtem a karfát, és elővettem egy könyvet, amit az utazásra tartogattam. Érdekes krimi volt, így nem unatkoztam több ezer méterre a talajtól. Két óra volt az út Zürichig, ami gyorsan el is múlt. Csak arra lettem figyelmes, hogy kapjuk az utasítást, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet. Én ki se kapcsoltam, így semmi dolgom nem volt, viszont már a könyv felénél jártam, annyira izgalmas volt. Ez egyrészt jó volt, hiszen nem unatkoztam és jó könyvet választottam, de másrészt rossz volt, hiszen akkor mit fogok olvasni a másik gépen?
Megkezdődött a leszállás, és a gép orra a föld felé vette az irányt. Megint be akart dugulni a fülem, de a rágóval megoldottam ezt a kellemetlen érzést. Az egész jármű beleremegett abba, hogy a kereket talajt fogtak. A fedélzeten bemondták, hogy sikeresen földet értünk Zürichben, és hogy felhős, de száraz idő van.
Megtörtént a leszállás a gépről, és hirtelen mindenki sietősre vettem a tempót. Ráérősen sétáltam le a gépről, és megvártam, amíg megérkeznek a csomagjaim is. Még volt másfél órám, de már be voltam csekkolva a New York-i járatra. Leültem az egyik üres asztalhoz, és néztem az embereket. Teljesen idegen helyen voltam, de nem nyugtalanított a helyzet. Kellett volna?... Megláttam egy vegyes boltot, és gondoltam bemegyek, hátha van valami jó dolog, ami nem olyan drága. Találtam is egy angol könyvet, ami még viszonylag elfogadható áron volt kapható. Visszaültem az asztalhoz, aminél az előbb ültem. Megittam egy pohár üdítőt, és zenét hallgattam. Gyorsan eltelt az idő, és már láttam is a táblán, hogy megkezdődött a beszállás a gépemre. Rutinosan vettem le az ékszereimet és az övemet, hogy átsétáljak a detektorkapun. Minden meglepően simán ment, és a gépen is nagyobb hely volt az ülésben. Azért mégiscsak hosszabb útra készültünk. Végignéztem, illetve hallgattam is a légi utaskísérők mutogatós műsorát és kommentárját. Aztán megindultunk a kifutópályán, és jöhetett ismét a rágózás. Most ablak mellett ültem, és rögtön kinéztem, amikor egyenesbe került a gép. Egyelőre csak házakat láttam, amik egyre jobban távolodtak, aztán amikor felértünk a felhők fölé, megláttam a napot is. Gyönyörű látványt nyújtott az, ahogy a nap rávilágított a felhőkre. Azt hiszem elmondhatom, hogy a fellegekben jártam… Nem sokáig gyönyörködtem már a tájban, mert kíváncsi voltam már a könyv végére. Nem kellett sok idő, és már az utolsó oldal végén jártam. Happy end lett a vége, így megnyugodtam, és elnyomott az álom. A fülemben szólt a zene, így nem zavart az sem, hogy a többi utas beszélget. Egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Ijedtemben összerezzentem, és gyorsan kikaptam a fülest a fülemből. A stewardess nem győzött angolul bocsánatot kérni, de muszáj volt felkeltenie, mert mindjárt landolunk. Kedvesen mosolyogtam rá, és ismét a számba tömtem egy rágót. Előre bukott a gép, és megkezdődött a leszállás. Rázkódott egy kicsit a repülő, de sikeresen földet értünk. Itt is megtapsolták sokan a pilótát, de nem értem hogy miért… még szép, hogy lerakta a gépet. Na mindegy, ez már csak az én hülye felfogásom. A Kennedy reptérből nem sokat láttam. Már este hét óra volt helyi idő szerint, én pedig hulla fáradt voltam. Rá is foghattam az időeltolódásra. Megvártam, hogy megérkezzenek a poggyászaim, és a váró felé vettem az irányt. Úgy volt megbeszélve Rékával, hogy itt találkozunk. Nem telt bele öt perc, és megláttam őket. Nem tartottak táblát, mint az amcsi filmeken az ott várakozók, hanem egy asztalnál ültek. Réka már látott, hiszen webkameráztunk, és tudtam én is, hogy ő hogy néz ki. Odasétáltam hozzájuk, és láttam, hogy Réka egyből felismer. Pár másodperc múlva már a nyakamban csüngött, és magyarul üdvözölt.
- Szia Réka! – mosolyogtam, és belenéztem a sötétbarna szemeibe. Ha nem lett volna ilyen jól kivilágítva a váró, azt mondtam volna, hogy fekete szemei vannak. A haja barna volt, és a válláig ért neki. Koptatott farmer volt rajta, és egy fekete-fehér felső. Nem volt semmi extra a lányon, mégis nagyon szép volt. Aztán az apukáját vettem szemügyre. Ő öltönyben feszített, mint minden rendes New York-i üzletember. Lehet, hogy ennyire adott magára mindig, de az is megeshet, hogy beleszokott már a zakó-nadrág-ing-nyakkendő styleba. Vagy esetleg beszorult a cipzárja, és nem tudja levenni a gatyáját, ezért mindig ebben van… na de elég a hülyeségből.
- Jó estét, uram. Robin vagyok. – nyújtottam kezet, és üdvözöltem udvariasan. Természetesen angolul.
- Neked is jó estét ifjú hölgy. De kérlek, szólíts Josephnek. – tört ki belőle a nevetés. Máris szimpatikus volt.
- Rendben, Joseph.
- Ezek a bőröndjeid? Csak ennyi? – kérdezte a három csomagra mutatva. Miért, mit várt? Egy egész repülőnyi csomagot?...
- Igen, ez mind. Már így is belepakoltam a fél szobát. – kuncogtam.
- Apa, hozod, vagy segítsek? – kérdezte Réka, de Joseph csak nemet intett a fejével.
- Mindjárt elintézem. – elővette a telefonját, és beszélt valakivel. A következő pillanatban megjelent egy másik öltönyös ember, és elvitte a csomagjaimat. Nem bírtam elfojtani egy ásítást, és láttam a szemem sarkából, hogy a lány észrevette.
- Bocsánat.
- Ugyan már. Sokat utaztál, és ráadásul nagy az időeltolódás. – mosolygott rám barátságosan. – Gyere, üljünk be a kocsiba.
Elhagytuk a várót, és észrevettem, hogy egy hatalmas fekete kocsi várt minket a járda szélén. Meglepődni sem volt erőm, annyira fáradt voltam. Csak egy meleg ágyra vágytam…
A kocsiban elnyomott az álom, bármennyire is igyekeztem nyitva tartani a szemem.
- Robin, megérkeztünk. – hallottam meg Réka hangját.
- Elnézést. Kicsit elfáradtam az egész napos utazásban. – szabadkoztam.
- Ugyan már. Majd holnap megnézed a várost. Kivettem egy pár nap szabit, így körbe tudlak vezetni. – válaszolta a lány.
- Természetesen csak a biztonságos helyeken. – nézett ránk figyelmeztetően Joseph.
- Igen, igen, Apa. Köszönöm, hogy eljöttél velem Robinért. – nyomott két puszit az apja arcára, aztán megfogta az egyik bőröndöm, és elkezdte felfelé húzni a lépcsőn.
- Hagyjátok csak. Majd Micha felviszi. Jó éjszakát, hölgyeim. – köszönt el tőlünk, és visszaült a kocsiba.
Intettünk neki, és elindultunk a lakás felé. Nem törődtem sokat az új otthonommal, mert már tényleg alig bírtam magam felvonszolni a lépcsőn is. Az ajtón belépve megpillantottam a konyhát és a nappalit is. Egybe volt nyitva, de egy pult elválasztotta egymástól a két lakásrészt.
- A bal oldali ajtó mögött van a szobád. – mondta Réka mosolyogva, miután Micah becsukta maga mögött az ajtót. Aztán megölelt, és mosolyogva elsétáltunk a szobámba. – Isten hozott itthon.
Nem sokáig maradt nálam, látta rajtam, hogy most nem vagyok valami jó beszélgetőpartner. Átöltöztem pizsamára (boxer+póló), és bedőltem a pihe-puha ágyba, hogy kialudjam a mai nap fáradalmait.
