Szörnyen gyáva dolgot készültem tenni. Éppen pakoltam a dolgaimat, és vártam, hogy végre itt hagyhassak mindent és mindenkit. Igen, ez a lehető leggyávább dolog, amit ebben az évben tettem. De akárhányszor végiggondoltam, mindig jó ötletnek tűnt. Az elmúlt egy évem nem volt valami fényes. Az év elején dolgoztam, és a hely nem volt valami barátságos, az emberekről nem is beszélve. Elhatároztam, hogy beküzdöm magam egy jó egyetemre, hogy legyen belőlem valaki. Vért izzadtam, de sikerült. Azt hittem, hogy végre valami jó fog történni velem, de persze ez se volt olyan jó dolog, mint gondoltam. Az egyetem maga volt a pokol, és már az első héten azt kérdeztem magamtól, hogy „én mi a frászt keresek itt?!”. Minden nap kínszenvedés és rettegés volt ott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, mert minden egyetemista, illetve főiskolás barátom azt mondta, hogy nagy buli, és mindenképpen megéri. Nekem nem volt buli, sőt… ellenkezőleg. Hulla fáradtan értem minden nap haza, és akkor meg másnapra kellett már tanulni. Kezdtem depressziós lenni, de elhatároztam, hogy senkinek se mutatom ki a fájdalmam. Küzdöttem minden nap azért, hogy valami eredményt fel tudjak mutatni, de minden hiába volt. Erre persze az is rásegített, hogy a barátom – akivel már másodjára jöttem össze, és azt hittem én naiv kislány, hogy örökre együtt maradunk – bejelentette, hogy nem én vagyok számára a nagy Ő, és lelépett. Nem vagyok egy pesszimista ember, de akkor összeomlottam. Szerencsére az egyetemen kedvesebbek voltak az emberek, mint anno a munkahelyemen. Rengeteget segítettek, de ha mosolyt is mutattam, legbelül zokogtam. Végül próbáltam élni valahogy, mert ettől nem áll meg a világ, minden megy tovább. Hol érdekel az bárkit is, hogy nekem mi a bajom? Eljött a december is, és kibuktam az egyetemről. Ez várható volt, mert egyik ZH-m se sikerült valami fényesre. Kezdhettem azon gondolkodni, hogy mitévő legyek most. Sok lehetőség közül választhattam, de nem volt szakmám, igazából semmim sem volt. Se pénzem, se házam, se protekcióm. Elhatároztam, hogy elhagyom az országot. De hova menjek? Igazából fogalmam sem volt, hogy máshol mihez kezdhetnék…
Pár nappal ezelőtt elmentem az egyik legjobb barátomhoz, aki már hét éves korom óta mindig itt volt velem, bármi is volt. Ben nagyon különös ember. Nagyon magas, szőkés barna haja van, és világoskék szeme. A bőre szoli barna, és nagyon ad magára. Csak egy a bökkenő számomra… sose volt igazi barátnője. Nagyon furcsa ez számomra, de Ő úgy érzi, hogy nem is kell neki semmilyen csaj, tökéletesen boldog így is. Számomra ez felfoghatatlan, de persze lehet, hogy nekem van defektem, és azért vagyok ilyen szentimentális bolond, aki mindig a szerelmet hiányolja. De hát Ő fiú, én pedig lány vagyok. Na, ezt most úgy mondtam, mintha ez mindent megmagyarázna… Tény, hogy a lányok máshogy gondolnak erre az egész dologra, mint a fiúk, de azért akad olyan lány is, aki pontosan úgy gondolja, hogy neki nem kell pasi, mert a srácok mindig csak bajt okoznak. Először is itt van az, amikor ki se látsz a rózsaszín ködből, és mindig rá gondolsz. Elveszik az eszünket, gondolkodni is képtelenek vagyunk, mert mindig az jár a fejünkben, hogy vajon Ő most mit csinál? Hol van? Miért nem hív? Vajon elég vagyok neki? És igen… itt jön a második bolond gondolat. Megfelelsz neki? Valaki egyszer azt mondta, hogy ha magadat nem tudod elfogadni, akkor ne várd el azt, hogy más elfogadjon úgy, ahogy vagy. Bölcs volt az illető, de nagy ritkán tényleg rá lehet találni arra, aki tényleg úgy szeret, ahogy vagy. Ben pontosan ezzel érvelt a múltkor nekem. Nem kell megfelelni senkinek, nem várják el azt tőlünk, hogy felhívjuk naponta minimum egyszer, hogy „szia bébi. Gondolok ám rád!”. Nem kell kimozdulnunk, ha nincs hozzá kedvünk, és nem kell alkalmazkodni. Így már érthető, hogy miért NEM kell a szerelem. Viszont neki fogalma sincs a másik oldalról… arról az érzésről, ami akkor jön elő, ha reggel felkelsz, és Ő melletted van, vagy ha hozzád ér és máris szikrázik a levegő, ha megcsókol, és te úgy érzed, hogy lebegsz, mert ilyen tökéletes nem lehet semmi. Vagy ha majd’ elájulsz, mert annyira izgatott vagy a találkozó előtt, és érzed azt a kellemes, bizsergető érzést, amikor meglátod vagy akár meghallod a hangját. De Őt ez abszolút nem hatotta meg egyszer sem, pedig nagyon sokszor érveltem már neki ezzel a szöveggel. Ő köszöni szépen, tökéletesen megvan egymaga, nem hiányzik neki senki és semmi, csak az, hogy elhúzzon ebből az országból valami kellemesebb helyre.
Amikor szeptemberben szakítottak velem, megkértem, hogy segítsen olyanná válni, mint amilyen Ő maga. Bármit megtettem volna kétségbeesésemben – hiszen kinek kellenék én?! - , csak hogy ne érezzem soha többé azt a csodás érzést, ami egy szempillantás alatt képes az ellenkező hatást is kifejteni. Elegem lett, ki voltam borulva, de azt hiszem, hogy szakítás után ez érthető. De végül mindig talpra kell állni. A válasza erre a kérésemre az volt, hogy Ő ebben nem tud segíteni, mert ezt nem lehet se megtanítani se megtanulni. Ezt érezni kell itt belül. Így muszáj volt tovább szenvednem.
Mindig rácsodálkoztam a fura dolgaira, de ez volt eddig a legfurcsább. Viszont Ő tudja, én nem fogok beleszólni mások életébe, elvégre még a sajátomat sem tudom igazgatni. Akkor meg nekem csend van, és heves bólogatás.
Szóval ez volt Ben, az örök pesszimista és szerelem-ellenes. Amikor felmentem hozzá, szakadt a hó. Gyűlöljük a havat, de már napok óta csak esett és esett. Morcosan várt a buszmegállóban, de a kiskutyája szemmel láthatóan élvezte a havat, mert nagyokat ugrándozott benne. Álmos mosoly küldtem felé, és két puszi után gyorsan szedtük a lábunkat a lakása felé.
- Na mi van veled? Mesélj… - mondta, ahogy beértünk a szobájába, és leültem az ágyára.
- Semmi különös. Szenvedek a hülye hó miatt. És veled mi van? – kérdeztem érdeklődve. Volt, amikor csak utólag tudtam meg dolgokat, mostanában viszont mindig megkérdezem, mert régen azzal vágott vissza, hogy nem kérdeztem tőle, akkor meg nem mondta el.
- Semmi nincs. Unalom, és igen… havazás. Ha még sokáig fog esni, én esküszöm, hogy belefojtom magam a hóba. – mondta dühösen.
- Nem fogod megtenni. – mondtam neki figyelmeztetően, aztán sóhajtottam egyet. Itt volt az ideje, hogy meséljek neki az elmúlt hetemről. – Te, figyelj…
Belekezdtem az elmúlt héten történt furcsa dolgok felsorolásába. Először is hétfőn az interneten kutattam különféle álláslehetőség után, de nem sokat találtam. Mindenhol webkamerás állások voltak fiatal szexi lányoknak, abból meg köszönöm szépen, nem kérek. Mivel manapság érettségivel már sehol sem lehet normálisan elhelyezkedni, nem kerestem sokáig. Aztán jött a kedd, és el is múlt eseménytelenül. Szerdán beszéltem az egyik barátnőmmel, aki mondta, hogy az ő egyik ismerőse kint van Amerikában, és megadta a címét, hogy beszéljek vele, hátha tud valamit. Beszéltem is a lánnyal, nagyon kedves volt, bőven adott információt a városról, a körülményekről, lehetőségekről. Szerdán már alig vártam, hogy újra beszélgessek vele. Ismét nagyon jót dumáltunk, és egyre jobban összebarátkoztunk. Csütörtökön már ott tartottunk, hogy szívesen befogadna, mint lakótársat. Elmondta, hogy nagyon sok munkalehetőség van azon a környéken, és szerinte egy próbát megér jelentkezni. Megbeszéltünk, hogy a következő héten elintézem az utazási ügyeket, és vasárnap odarepülök. Nagyon furcsa volt nekem, hogy ilyen könnyen ment az egész, de bíztam benne, hogy beválik a dolog. Összeszedtem a megtakarított pénzemet, és megrendeltem a repülőjegyemet. Nem volt olcsó mulatság, de sikerült úgy intéznem, hogy maradjon pénzem a számlámon, ha haza kéne jönnöm.
- Váó! Hát ez nem semmi. Inkább valami melegebb helyre mentél volna… - húzta el a száját, és csóválta a fejét Ben.
- Bocsánat, de a trópusokon nincs egy ismerősöm sem. – vigyorogtam vissza rá.
- Majd én leszek az, ha veszel nekem ott egy házat.
- Várjuk ki, amíg meggazdagodom. Utána ígérem, kapsz egy házat.
Az egész délutánt együtt töltöttük, és ez volt végül is a búcsútalálkozásunk. Nagyon fog hiányozni, de úgy érzem, ezt meg kell lépnem most, mert ha nem teszem, akkor lehet, hogy később még megbánom.
Most meg itt ülök, és pakolok, hiszen holnap után búcsút intek az összes ismerősömnek, és Magyarországnak is. Furcsa lesz angolul beszélni folyamatosan, de – hála az internetnek – minden nap tudok majd beszélni magyarul is a családommal. Igazából még fel sem fogtam, hogy mindez tényleg meg fog történni. Annyira hihetetlennek tűnt az egész számomra. De talán holnap, amikor utolsó körsétámra megyek a Duna partra, vagy a városban járok egy nagyot, talán már fel tudom fogni, hogy milyen messzire készülök is igazából. De én is jó vagyok ám… először nem is a környező országokba megyek, vagy esetleg Európába valahova. Nem, én egyből egy másik kontinenst választok.
Felkeltem az ágyról, ami tele volt ruhákkal és különféle személyes tárgyakkal. Bekapcsoltam a gépemet, és a zenelejátszó programba belepakoltam sok-sok pörgős angol számot, de azért kapott ott helyet egy-két magyar is. A zenétől rögtön jobb kedvem lett, és visszaszaladtam pakolni, mert holnap már nem akarok kapkodni. Az utolsó napomat úgy terveztem, hogy járok egyet a városban, és aztán a délutánt a családommal töltöm, akik igazából az Anyukám és a húgom voltak. A többiektől már elbúcsúztam, hiszen velük nem élek együtt.
Pár órával később már nagyjából készen voltam, minden a bőröndökben volt. Bent sikerült megfűznöm, hogy vigyen ki a reptérre, és nagy szerencsémre ott volt az anyukája is, aki kölcsön adta neki a kocsiját. Így nem kell cipekednem, és Őt is látom végre vezetni, bár kicsit félek, mert amióta megvan a jogsija, még nem vezetett valami sokat.
Végre minden a helyére került, de már későre járt az idő. Még leültem egy kicsit a gép elé, és beszélgettem Rékával, a leendő szobatársammal. Nagyon kedves lány, Ő is Magyarországon született, de a szülei elváltak, és az Apukája New Yorkban hiperszuper üzletember. De ez csak nemrég derült ki, a lány huszadik születésnapján. Idáig nem ismerte az Apukáját. Aztán megkereste őt Joseph, és azóta kint él, mert kapott tőle egy lakást. Igazából nem kéne fizetnem „lakbért”, mert ugye az övé a lakás, de én ragaszkodtam hozzá, hiszen nem vagyok ingyenélő meg ilyenek, így megegyeztünk, hogy közösen fizetünk mindent.
Az interneten még egyszer megnéztem, hogy biztosan jó jegyet vettem. Reggel indul a gép Ferihegyről, de az csak Svájcig megy. Zürichben várnom kell egy órát, aztán felszállhatok a New York-i gépre. Hosszú napom lesz, az már egyszer biztos. De most ez legyen a legkisebb gondom.
Befeküdtem az ágyamba, és igyekeztem álomba szenvedni magam, mert annyira izgultam, hogy remegett a gyomrom. Próbáltam nem arra gondolni, hogy holnap lesz az utolsó napom itthon. Holnap után megkezdődik az új életem…
