3. fejezet: Good bye Budapest, Hello New York

Beszálltam a kocsiba, és azzal a lendülettel be is kapcsoltam a biztonsági övet. Ben még a bőröndömmel küszködött, de pár másodperc múlva hallottam, hogy becsukja a csomagtartót, és kinyitja a kocsiajtót.

- Minden oké? – kérdezte, miközben beszállt a kormány mögé.

- Igen, csak furcsa ez az egész.

- Hogy érted? – nézett rám, miközben becsatolta a biztonsági övet, és beindította a motort.

- Furcsa úgy elmenni innen, hogy tudom, nem jövök ide vissza egyhamar. Ez eléggé új nekem, és még talán most sem hiszem el. Talán, majd ha ott leszek, elhiszem.

- Hát én nem lennék szívbajos, ha el kéne húznom valami jó kis mediterrán házikóba.

- Te azt se bánnád, ha a napernyő lenne a házad, és a homok az ágyad. – nevettem el magam. Ez annyira jellemző volt rá. Neki minden mindegy, csak tenger- vagy óceánpart legyen, és jó idő.

- Hát mégis mit képzelsz?! – nézett rám megjátszott felháborodottsággal. – Természetesen igényt tartok fürdőszobára is.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Elmegyek, és tényleg nem fogom itt tölteni már az éjszakát. Nem a saját kis ágyamban fogok aludni, nem fogok henyélni egész nap, és nem fogok veszekedni a húgommal. Nem is fogom őket látni, maximum web kamerán. Izgalmas, mégis ijesztő dologra vállalkoztam. Lehet, hogy két szék közé fogok esni, és New Yorkban sem járok sikerrel, mint itthon? Nem, ilyenre gondolnom sem szabad. Pozitív hozzáállás kell, és minden sikerülni fog. Igen, ez már rögtön jobban hangzott.

Idő közben kikanyarodtunk az utcából, és elindultunk a reptér felé. Furcsa volt Bennel egy kocsiban ülni úgy, hogy ő vezetett. Most láttam először a volán mögött, és ez nagyon új volt nekem, bár már tizennégy éve ismerem. Erre mondják azt, hogy mindig tud valami újat mutatni…

A srác maga volt a megtestesült friss jogsis vezető. Betartotta a szabályokat, és csakis az útra figyelt. Néha előbukkantak a gondolkodó ráncai is a homlokán, mutatva, mennyire figyel a vezetésre. Én viszont eddig csak tapasztalt sofőrök mellett ültem, és nagyon lassúnak tűnt nekem ez a tempó.

- Jaj, Ben. Nem akarsz egy kicsit gyorsabban menni? – forgattam a szemem. – Így sose érünk oda.

- Nem fogok. Nem azért szenvedtem ennyit a jogsival, hogy elvegyék. – húzta el a száját.

Nem csoda, hogy ennyire „vigyázott” a jogsijára, hiszen tényleg nehezen szerezte meg. Az első forgalmi vizsgáján a tanár nagyon szigorú volt, a másodikon Ő bénázott, de harmadjára már sikerült neki.

- Jó-jó. Úgyis dugó lesz majd ahogy átérünk a hídon. – mondtam nem túl boldogan, hiszen a városon keresztül közelítettük meg a repteret, így a dugó garantált volt. A hídról leérve a jóslatom be is bizonyosodott. Több kilométeres autósorban kígyóztunk végig az Üllői útig. Ott már valamennyire gyorsabb tempóval mentünk, de az se volt az igazi. Hát nem egy M7-es…

Végre-valahára megérkeztünk a reptérre, és örömmel néztem az órára, hiszen nem késtünk el. Kész csoda…

Szegény Bent jól megdolgoztattam a három hatalmas poggyásszal. Segítettem neki, és egyet átvállaltam a kézipoggyászom mellé. A szél kegyetlenül az arcunkba csapott, és már alig vártam, hogy beérjek végre a meleg váróba. Ben csúnyán nézett rám, mert miattam kellett korán kelnie, és ráadásul még ki is kellett mozdulnia ebben a zord időben. Bocsánatkérően néztem rá, és felé villantottam legédesebb mosolyomat, de csal felvonta a szemöldökét, és lecsukta a csomagtartó ajtaját. Csendben lépkedtünk egymás mellett, de nem afféle kínos csend volt ez. Vele sose volt az. Lehet, hogy csak azért, mert már annyira összeszoktunk, nem tudom…

Végre beértünk a kettes terminálba, ahol jó meleg volt. Az emberek jöttek-mentek, figyelték a táblákat. Mindig is izgalmas helynek tartottam a reptereket, hiszen naponta rengeteg ember megfordul itt, és senkiről se lehet tudni, hogy kicsoda, mit keres itt, honnan jött, hová megy, milyen dolga van… ha itt megismerkednék valakivel, tuti nem látnám többé.

Ben elkísért becsekkolni, aztán már csak várnunk kellett. Viszont egy jó dolog volt a becsekkolásban: a poggyászaimat nem kellett már cipelni.

Idegességemben tördeltem a kezem, de figyelmeztetésképpen köhintett, ezért abbahagytam. Most már tényleg ideges voltam. Alig bírtam megülni a fenekemen. Folyamatosan néztem az órát, de az idő csigalassúsággal telt.

- Izgulsz, mi? – kérdezte Ben vigyorogva. Ő cseppet sem izgult, csak elterült a széken, és engem vizslatott.

- Úgy nézek ki, mint aki nem izgul? – néztem rá ártatlan szemekkel. Hát hogy a fenébe ne izgulnék?!

- Jaj, gyere. Ülj már le. – mutatott a mellette lévő székre. Lehuppantam a cseppet sem kényelmes műanyagra, és idegesen dobolni kezdtem a lábammal. Ez már ösztönös volt.

- Miért izgulsz ennyire? Mondjuk megértem… több órás repülőút vár rád, amin bármi történhet…

- Ezzel nem segítesz. – mondtam figyelmeztetően. Arra gondolt, hogy meg van rá az esély, hogy lezuhan a repülő. Milyen kedves tőle…

- Jól van, na. Csak vicceltem. De nem kell így izgulni. Minden rendben lesz. Aztán majd jössz msn-re, és meséled, hogy milyen jól megy sorod. - Erre csak mosolyogni lehetett, de reménykedtem benne, hogy tényleg így lesz.

- És te mit fogsz csinálni?

- Azt, amit eddig. Szenvedek az angollal, aztán majd jelentkezek az idegenvezető okj-re. – vonta meg a vállát. Az angollal szegény srácnak meggyűlt a baja. Az alapfokú nyelvvizsgája megvolt, de a középfokúra még nem tudott menni. Mondjuk az vicces volt, amikor még általános iskolában mindig súgtam neki angol órán, mert nem értette, hogy mit mond a tanár. Aztán egyszer rám szólt a nő, de mondtam neki, hogy csak fordítok Bennek… Az idegenvezető meg már a második szakmája lesz, mert már megvan neki az utazási ügyintéző okj. Persze ezzel se tud sehol se elhelyezkedni…

- Majd azért kijöhetsz meglátogatni egyszer, ha lesz annyi pénzed. – néztem rá szépen. Jaj, annyira fog hiányozni…

- Rendben, de a szállásért nem fizetek. És el kell mennünk minimum Miamiba.

- Oké, akkor csináltatok magamnak egy tetkót, úgyis ott van a Miami Ink. – vigyorogtam, hiszen egyszer megszívatott, hogy van a mellkasán egy sellő tetoválás. A mai napig nem tudom, hogy miért vettem be, hiszen nyilvánvaló volt, hogy átverés. Ben és egy sellős tetkó… Ha-ha.

- Csak nem sellőt? – tört ki hatalmas nevetésben. Ezen mindig olyan jót derültünk, mint azon, amikor mondta, hogy szálljak fel majd a buszra, amin rajta van, de a busz olyan koszos volt, hogy nem láttam, és a busz elment. Sétálnom kellett egy megállót, de olyan jót röhögtünk, hogy már sírtam a végén.

- De, pontosan. És neked a hátsódra fogok tetováltatni most már egy pillangót. – vihogtam, de abban a percben megláttam egy új kiírást a hatalmas digitális táblán. Megkezdődött a beszállás a zürichi gépre. Vár rám egy rövid repülőút, egy átszállás, és egy nagyon hosszú út. Ja, és a Kennedy reptérről még kocsival a 46. utcába. Az is lesz minimum egy óra… Az egész napot átutazom.

- Megkezdődött a beszállás. – mondtam Bennek, akinek lehervadt az arcáról a vigyor, ahogy a táblára nézett.

Eljött a pillanat, amitől mind a ketten féltünk szerintem. Itt volt az idő, hogy búcsút vegyünk egy időre egymástól. Biztos voltam benne, hogy még látni fogom, de akkor is… mégis én hagyom itt Őt, és nem Ő engem. Pedig mindig is úgy hittem, hogy ez pont fordítva lesz.

Felkeltem a székről, és megigazítottam a ruhámat. Csak természetesen… hiszen már régóta ismerjük egymást, nem fogok sírni. Találkozunk még…

Ránéztem Benre, akinek szomorú volt az arca, de magára erőltetett egy mosolyt. Jól esett, hogy elhozott és megvárta, amíg beszállok a gépbe. Tudom, hogy neki is nagy vágya az, hogy külföldön élhessen, és reméltem tiszta szívemből, hogy sikerülni fog neki. Hogy nekem sikerülni fog-e?... majd meglátjuk.

Felvettem a székről a táskámat, és visszafordultam a legjobb barátomhoz.

- Hát akkor menjünk? – kérdeztem zavartan.

- Menjünk. – sóhajtott nagyot. Csendben odasétáltunk a sor végére. Egyre idegesebb lettem, ahogy haladtunk előre a sorban. Már csak ketten voltak előttem, így odafordultam Benhez, hogy elbúcsúzzak tőle.

- Köszönöm szépen, hogy elhoztál, és megvártad a beszállást. – mosolyogtam rá, és igyekeztem jól az emlékezetembe vésni az arcát. Sokáig nem fogom látni…

- Nincs mit. Aztán vigyázz magadra az úton! Meg ha majd megérkezel, azért írj egy e-mailt vagy valamit, hogy jól vagy. – mondta halvány mosollyal az arcán. Lehajolt, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk, és kaptam két puszit. Már húzódtam volna el, amikor megölelt. Váratlanul ért, hiszen nem szoktuk ölelgetni egymást, de nagyon jól esett. Majdnem elsírtam magam, de tudtam, hogy itt nincs helye sírás-rívásnak. Mosolyogva húzódtam el tőle, és átadtam a jegyemet a mellettem álló férfinek, aki ellenőrizte, aztán visszaadta. Még egyszer hátrafordultam, és intettem Bennek. Most tudatosult csak bennem igazán, hogy magam mögött hagyok mindent és mindenkit. Végül jobbnak láttam inkább az orrom elé nézni, nehogy elessek, és elindultam a hosszú folyosón.

A gépen épphogy találtam helyet, de most annyira nem is érdekelt a kilátás. Az elengedhetetlen kellékem (alias rágó) nálam volt, és rögtön elő is vettem. Egyszer már ültem repülőn, de iszonyatosan idegesített, hogy be van dugulva a fülem. A rágót javasolta az egyik barátnőm a füldugulás ellen, így rögtön be is szereztem egy csomaggal.

Türelmesen vártam, hogy mindenki megtalálja a helyét, és végre elinduljunk. Régen nagyon féltem a repüléstől, de az első repülőutam után már lazán vettem a dolgot. Tériszonyom is van (már a négy fokos létrán előjön), de a repülőn más volt valahogy. Egy fiatal pár ült mellettem, akik éppen egy gyors csókot váltottak. Már régóta nem csókolóztam, és az utóbbi pár hónapban ha megláttam egy ilyen párt, akkor inkább elfordultam, hogy ne kelljen látnom, hogy ők mennyire boldogok. Nyomorultul éreztem magam, valahányszor eszembe jutott, hogy engem senki sem vár haza, mellettem senki nem fekszik éjszakánként, és nem ölel át. Egyetlen társam az ágyban egy nagy plüsszsiráf, Melman volt, aki éppen az egyik poggyászomban pihent most. A péntek estéimet otthon töltöttem, és ha tudtam, kerültem a nyálas romantikus filmeket. Na nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert tuti végigbőgném az egészet. A filmeken annyira egyszerű minden. A lány valami csoda folytán találkozik a tökéletes sráccal, aztán történik valami galiba ugyan, de a végén mindig bízhatunk az happy endben. Pedig az élet sokkal ridegebb és kegyetlenebb, mintsem hogy happy endet adjon mindig. Én nem hiszek a sorsban, mindenki mást mond, de a lényeg, hogy a srác nem mindig tökéletes és csak nagyon kevés embernek adatik meg a boldog végzet.

Így csak átbillentettem a másik oldalra a fejemet, és az ablakot bámultam. Arra nem volt semmi érdekes, de jobban éreztem magam úgy, hogy a semmit bámultam. Hirtelen megrázkódott a gép, ahogy becsukták az ajtókat, és a légi utaskísérők elkezdtek mutogatni. Olyanok voltak, mint a pantomimesek, csak rózsaszínben.  Közben persze kaptunk a mutogatáshoz magyarázatot is, minimum három nyelven. Aztán éreztem, ahogy elindul a gép. Vadul rágtam a rágót, nem csak azért, mert tudtam, hogyha felszállunk, akkor bedugul a fülem, hanem mert ilyenkor nagyon ideges voltam mindig. Aztán egy pár perc után éreztem, hogy a pilóta felhúzza a gép orrát, és belesüppedtem az ülésbe. Kapaszkodtam a szék karfájába, mint aki a háborgó tengeren az utolsó deszkába kapaszkodik. Aztán éreztem, hogy egyenesbe kerül a gép, és bedugult a fülem. Innentől már nyugi volt. Elengedtem a karfát, és elővettem egy könyvet, amit az utazásra tartogattam. Érdekes krimi volt, így nem unatkoztam több ezer méterre a talajtól. Két óra volt az út Zürichig, ami gyorsan el is múlt. Csak arra lettem figyelmes, hogy kapjuk az utasítást, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet. Én ki se kapcsoltam, így semmi dolgom nem volt, viszont már a könyv felénél jártam, annyira izgalmas volt. Ez egyrészt jó volt, hiszen nem unatkoztam és jó könyvet választottam, de másrészt rossz volt, hiszen akkor mit fogok olvasni a másik gépen?

Megkezdődött a leszállás, és a gép orra a föld felé vette az irányt. Megint be akart dugulni a fülem, de a rágóval megoldottam ezt a kellemetlen érzést. Az egész jármű beleremegett abba, hogy a kereket talajt fogtak. A fedélzeten bemondták, hogy sikeresen földet értünk Zürichben, és hogy felhős, de száraz idő van.

Megtörtént a leszállás a gépről, és hirtelen mindenki sietősre vettem a tempót. Ráérősen sétáltam le a gépről, és megvártam, amíg megérkeznek a csomagjaim is. Még volt másfél órám, de már be voltam csekkolva a New York-i járatra. Leültem az egyik üres asztalhoz, és néztem az embereket. Teljesen idegen helyen voltam, de nem nyugtalanított a helyzet. Kellett volna?... Megláttam egy vegyes boltot, és gondoltam bemegyek, hátha van valami jó dolog, ami nem olyan drága. Találtam is egy angol könyvet, ami még viszonylag elfogadható áron volt kapható. Visszaültem az asztalhoz, aminél az előbb ültem. Megittam egy pohár üdítőt, és zenét hallgattam. Gyorsan eltelt az idő, és már láttam is a táblán, hogy megkezdődött a beszállás a gépemre. Rutinosan vettem le az ékszereimet és az övemet, hogy átsétáljak a detektorkapun. Minden meglepően simán ment, és a gépen is nagyobb hely volt az ülésben. Azért mégiscsak hosszabb útra készültünk. Végignéztem, illetve hallgattam is a légi utaskísérők mutogatós műsorát és kommentárját. Aztán megindultunk a kifutópályán, és jöhetett ismét a rágózás. Most ablak mellett ültem, és rögtön kinéztem, amikor egyenesbe került a gép. Egyelőre csak házakat láttam, amik egyre jobban távolodtak, aztán amikor felértünk a felhők fölé, megláttam a napot is. Gyönyörű látványt nyújtott az, ahogy a nap rávilágított a felhőkre. Azt hiszem elmondhatom, hogy a fellegekben jártam… Nem sokáig gyönyörködtem már a tájban, mert kíváncsi voltam már a könyv végére. Nem kellett sok idő, és már az utolsó oldal végén jártam. Happy end lett a vége, így megnyugodtam, és elnyomott az álom. A fülemben szólt a zene, így nem zavart az sem, hogy a többi utas beszélget. Egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Ijedtemben összerezzentem, és gyorsan kikaptam a fülest a fülemből. A stewardess nem győzött angolul bocsánatot kérni, de muszáj volt felkeltenie, mert mindjárt landolunk. Kedvesen mosolyogtam rá, és ismét a számba tömtem egy rágót. Előre bukott a gép, és megkezdődött a leszállás. Rázkódott egy kicsit a repülő, de sikeresen földet értünk. Itt is megtapsolták sokan a pilótát, de nem értem hogy miért… még szép, hogy lerakta a gépet. Na mindegy, ez már csak az én hülye felfogásom. A Kennedy reptérből nem sokat láttam. Már este hét óra volt helyi idő szerint, én pedig hulla fáradt voltam. Rá is foghattam az időeltolódásra. Megvártam, hogy megérkezzenek a poggyászaim, és a váró felé vettem az irányt. Úgy volt megbeszélve Rékával, hogy itt találkozunk. Nem telt bele öt perc, és megláttam őket. Nem tartottak táblát, mint az amcsi filmeken az ott várakozók, hanem egy asztalnál ültek. Réka már látott, hiszen webkameráztunk, és tudtam én is, hogy ő hogy néz ki. Odasétáltam hozzájuk, és láttam, hogy Réka egyből felismer. Pár másodperc múlva már a nyakamban csüngött, és magyarul üdvözölt.

- Szia Réka! – mosolyogtam, és belenéztem a sötétbarna szemeibe. Ha nem lett volna ilyen jól kivilágítva a váró, azt mondtam volna, hogy fekete szemei vannak. A haja barna volt, és a válláig ért neki. Koptatott farmer volt rajta, és egy fekete-fehér felső. Nem volt semmi extra a lányon, mégis nagyon szép volt. Aztán az apukáját vettem szemügyre. Ő öltönyben feszített, mint minden rendes New York-i üzletember. Lehet, hogy ennyire adott magára mindig, de az is megeshet, hogy beleszokott már a zakó-nadrág-ing-nyakkendő styleba. Vagy esetleg beszorult a cipzárja, és nem tudja levenni a gatyáját, ezért mindig ebben van… na de elég a hülyeségből.

- Jó estét, uram. Robin vagyok. – nyújtottam kezet, és üdvözöltem udvariasan. Természetesen angolul.

- Neked is jó estét ifjú hölgy. De kérlek, szólíts Josephnek. – tört ki belőle a nevetés. Máris szimpatikus volt.

- Rendben, Joseph.

- Ezek a bőröndjeid? Csak ennyi? – kérdezte a három csomagra mutatva. Miért, mit várt? Egy egész repülőnyi csomagot?...

- Igen, ez mind. Már így is belepakoltam a fél szobát. – kuncogtam.

- Apa, hozod, vagy segítsek? – kérdezte Réka, de Joseph csak nemet intett a fejével.

- Mindjárt elintézem. – elővette a telefonját, és beszélt valakivel. A következő pillanatban megjelent egy másik öltönyös ember, és elvitte a csomagjaimat. Nem bírtam elfojtani egy ásítást, és láttam a szemem sarkából, hogy a lány észrevette.

- Bocsánat.

- Ugyan már. Sokat utaztál, és ráadásul nagy az időeltolódás. – mosolygott rám barátságosan. – Gyere, üljünk be a kocsiba.

Elhagytuk a várót, és észrevettem, hogy egy hatalmas fekete kocsi várt minket a járda szélén. Meglepődni sem volt erőm, annyira fáradt voltam. Csak egy meleg ágyra vágytam…

A kocsiban elnyomott az álom, bármennyire is igyekeztem nyitva tartani a szemem.

- Robin, megérkeztünk. – hallottam meg Réka hangját.

- Elnézést. Kicsit elfáradtam az egész napos utazásban. – szabadkoztam.

- Ugyan már. Majd holnap megnézed a várost. Kivettem egy pár nap szabit, így körbe tudlak vezetni. – válaszolta a lány.

- Természetesen csak a biztonságos helyeken. – nézett ránk figyelmeztetően Joseph.

- Igen, igen, Apa. Köszönöm, hogy eljöttél velem Robinért. – nyomott két puszit az apja arcára, aztán megfogta az egyik bőröndöm, és elkezdte felfelé húzni a lépcsőn.

- Hagyjátok csak. Majd Micha felviszi. Jó éjszakát, hölgyeim. – köszönt el tőlünk, és visszaült a kocsiba.

Intettünk neki, és elindultunk a lakás felé. Nem törődtem sokat az új otthonommal, mert már tényleg alig bírtam magam felvonszolni a lépcsőn is. Az ajtón belépve megpillantottam a konyhát és a nappalit is. Egybe volt nyitva, de egy pult elválasztotta egymástól a két lakásrészt.

- A bal oldali ajtó mögött van a szobád. – mondta Réka mosolyogva, miután Micah becsukta maga mögött az ajtót. Aztán megölelt, és mosolyogva elsétáltunk a szobámba. – Isten hozott itthon.

Nem sokáig maradt nálam, látta rajtam, hogy most nem vagyok valami jó beszélgetőpartner. Átöltöztem pizsamára (boxer+póló), és bedőltem a pihe-puha ágyba, hogy kialudjam a mai nap fáradalmait.

2. fejezet: A búcsú

Szombaton napsütéses reggelre ébredtem. Lustán nyújtózkodtam a takaróm alatt, mint egy kismacska, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy ez az utolsó napom Magyarországon. Izgatottan ültem fel az ágyon, és körbenéztem a szobámban. Három bőrönd sorakozott az ágy mellett, és a polcokon még mindig ott porosodtak azok a tárgyak, amelyek már nem kaptak helyet a táskákban. Nem akartam olyan sok cuccot vinni, de mindig is nehezen váltam meg hőn szeretett tárgyaimtól. Anyu mindig mondogatta, hogy csak azt vigyem el, amire feltétlenül szükségem lehet. Így csak a fél szobát pakoltam bele az utazótáskákba…

Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és kimentem a konyhába. Csináltam magamnak kávét, és beültem a kanapéra nézni egy kicsit a tévét. Miközben váltogattam a csatornákat, azon merengtem, hogy hova menjek ma. Mindenféleképpen el akartam menni a városban pár helyre. Például a Móriczra, a Feneketlen tóhoz, a Moszkva térre, az Alagúthoz, és a lakásunktól nem messze lévő Duna partra. Ezek a helyek sokat jelentettek nekem, mindegyik külön emlékeket őriz.

- Szia. Mit csinálsz ma, Ronnie? – huppant le mellém a húgom, Dóri. Veronikának senki se hívott, mindig vagy Ronnienak vagy Robinnak hívtak. Azt hiszem, hogy New Yorkban inkább a Robint fogom használni…

- Elmegyek a városba sétálni. És te?

- Ha Anya megengedi, akkor elmegyek az egyik barátnőmhöz.

- Oké, húgi, de öt-hat óra fele legyél itthon, mert búcsúvacsora lesz.

- Rendben. – mosolygott vissza rám, és már nyúlt is a telefonjáért, hogy felhívja Anyut. Igaz, hogy szombat volt, de Anya hétvégén is dolgozott. Szegényt mindig sajnáltam, hogy ennyit kell dolgoznia, de most talán segíthetek rajta egy kicsit, ha elköltözöm, és nem kell engem is eltartania. Itt volt az ideje, hogy könnyítsek a dolgán, így remélem nemsoká lesznek szabad hétvégéi is, és elmennek majd sokat kirándulni a húgommal.

Már tizenegy óra felé járt az idő, amikor végre útra készen álltam. Pár napja volt szilveszter, mégis olyan volt, mintha már legalább kora tavasz lenne. Ahogy kiléptem a lépcsőházból, az arcomat megcsapta a szmogos budapesti levegő, de – nem is tudom miért, talán mert hozzászoktam – szerettem ezt az érzést. Tényleg olyan volt, mintha már tavasz lenne. A hó elolvadt, így nem takarta el már a betont, illetve a park növényeit. Megigazítottam a kék-fekete kockás sálamat, és útnak indultam. Mivel a város szélén laktam, minden fontosabb hely tizenöt-harminc percre volt tőlem. Lesétáltam a villamos megállóba, és érdeklődve néztem végig az épületeken. Mintha mindent bele akarnék vésni az emlékezetembe. Jött is a villamos, és felszálltam rá. Mindenféle nemű, korú, kinézetű ember helyet kapott a járművön. Nem volt hétköznap, ezért kevesebben voltak, és le tudtam ülni. Zötykölődve indultunk útnak, én meg pont ezt élveztem. Furcsamód sokkal jobban értékeltem a hétköznapi dolgokat most, hogy holnaptól már nem lesz rá lehetőségem. A látókörömben lévő emberek unott fejjel bámultak ki az ablakon, mintha álomban lennének, egyáltalán nem is érdekelte őket, hogy mi történik, illetve hogy milyen táj suhan el mellettük. Csak ültek, vagy álltak, és üveges szemmel bambultak a semmibe. Vajon mi járhat a fejükben? Én is ezt csináltam ezelőtt? Én is csak bambultam, és nem vettem észre, hogy milyen fontos is a környezetem?

Ez persze lehet, hogy nagy hülyeség, de most, ahogy végigmegyek a jól ismert utakon, és rádöbbenek, hogy holnaptól több ezer kilométerre leszek, és egyhamar nem látom ezeket az ismerős-idegen házakat, rájövök, hogy eddig milyen együgyű is voltam. Úgy, ahogy a többi ember, én is csak a saját gondjaimra gondoltam utazás közben, vagy a vágyaimra, és eszembe se jutott az, hogy a körülöttem lévő dolgokkal foglalkozzak. Ezért hát most utoljára érdeklődve figyeltem a suhanó tájat, hogy mindent jól az emlékezetembe véssek. A romos házak, a panelek, a parkok és a játszóterek felváltva jelentek meg az út során. Itt-ott szupermarketek, újságos bódék és hatalmas irodaházak is voltak. Végül megérkeztem a Móricz Zsigmond körtérre, ahol már milliószor jártam, és sok emlékemben szerepelt. Ide jártam angol nyelvvizsga előkészítőre, itt ettünk sokszor a mekiben. Volt, hogy itt találkoztunk a barátaimmal, mert azt mindenki tudta, hogy hol van a Móricz meki. Nem tudom, hogy lehet itt élni, ugyanis a gyorsétterem felett lakások vannak… biztos utálnak itt lakni, vagy egyszerűen immúnisak lettek a műkaja szagra. Itt találkoztam sok sráccal, akik végül lekoptattak, vagy én koptattam le őket. Na és persze itt jöttünk egyszer este Anyuval hazafelé a Hiltonból, és vettünk egy-egy gyros-t. Kissé kiakadtam, amikor az eladó fiú kikezdett Anyukámmal, ráadásul tett a kajámba csípős szószt, amitől majdnem tüzet okádtam, mint a házisárkány. Nem kedveltem meg azt a fazont…

A tér másik oldalán van a Pizza Hut, ahol életem legrosszabb pizzáját ettem, azzal a sráccal, aki egy elképesztően nagy seggfej volt. Rossz randi, rossz pasi, rossz pizza… azt hiszem, nem kell részleteznem, az volt életem legkiábrándítóbb napja. Hiába, mindig a nem normális pasikat fogom ki, így már egy ideje nem is kell senki.

Nem akartam sokáig időzni egy helyen sem, ezért tovább mentem a következő helyszín felé, ami a Kosztolányi Dezső tér volt, bár inkább a Feneketlen tó. Nem sokat változtak itt a dolgok, de jó volt újra itt lenni. Most, hogy túltettem magam a múlton, és úgy döntöttem, hogy többé nem nézek vissza, - leszámítva ezt a kis túrát – nem zaklatott fel annyira ez a hely. Mennyi minden történt itt, te jó isten…

Az egyik barátnőm hozott el ide először, méghozzá a Pingvinbe, ami egy kis kocsma. Lehet megkövezni, hogy hülye alkesz vagyok, de csak egy fröccsöt ittam…

Aztán – sose felejtem el – szóbeli érettségi első napján pont sorra kerültem, és le is tudtam az egész érettségi dolgot. A barátnőm, aki a Szent Margit gimibe járt, szintén letudta aznap az egész érettségit, és a barátnőivel eljöttünk ide, és nagyon jót mulattunk. Kiadtuk a feszültséget, amit már szeptember óta magunkban hordoztunk. A részletekre inkább nem térek ki, higgyétek el, jobb, ha nem tudjátok.

Végül itt jöttem újra össze az exemmel… fogadjatok meg tőlem egy tanácsot: SOHA ne jöjjetek újra össze az ex pasitokkal/csajotokkal. Sőt, ne is beszéljetek velük, mert olyan nincs, hogy „jaj, legyünk barátok”. Valakinek mindig fájni fog a szakítás, valakit pedig nem fog érdekelni többé a dolog, és csak még jobban megbántja a másikat. Tudom, már volt ilyen velem. Itt jöttem újra össze Vele, és az a durva, hogy itt is szakítottunk tizenegy hónap után. A legviccesebb pedig az indoka volt: „Nem te vagy a nagy Ő”. Azt hittem, hogy ennél azért eredetibbet fog mondani… de már túlléptem ezen, ezért sem fájt, hogy most itt vagyok. Pedig nagyon szép környék, de tényleg. Azt hiszem, tovább megyek inkább.

Ismét felszálltam egy villamosra, ami bevitt egészen a Moszkva térre. Nem is tudom, hogy hol kezdjem, hiszen ez a tér a világ egyik legjobb helye. Télen nem annyira az igazi, de nyáron nagyon szeretek itt lenni. A fülledt melegben az „indiánok” (akik igazából tutira nem indiánok) zenélnek, amikor meg besötétedik, sok társaság gyűlik itt össze. Itt van egy köpésre a Mamut bevásárlóközpont, ami – bár nem vagyok plázacica – szerintem ezerszer jobb, mint a nagyra értékelt Westend. Ha már a Móricz mekiről esett pár szó, itt szintén vagy egy, méghozzá a kedvencem. Nem sokszor eszek gyorsétteremben, de ha Budapesten vagyok, és lehet választani, akkor inkább ide jövök, mert ez a kedvencem. Régebben a barátaimmal beszélgettünk – mert mi igenis tudunk ilyen hülyeségekről is beszélgetni – , hogy melyik budapesti meki a kedvenc. Mindenki egyből rávágta, hogy az, ami a Nyugatinál van, csak én mondtam a Moszkvát. Persze, miután elhoztam őket ide, már ez lett a kedvencük.

Közvetlenül mellette van egy nyelviskola, ahova Ben jár. Egyszer rám jött a városnézés, és itt találkoztam vele. Természetesen semmi se lett belőle, csak felmentünk hozzá, a hegyre, tőlem nem annyira messze. Nagyon szép kilátás van arrafelé, és gyönyörű házak. Külön érdekesség még az is, hogy a nálunk lévő hegyről lehet látni a Szabadság szobrot is. Ahogy az is különlegesség volt még nálunk általános iskolában, hogy az összes „jó pasi” a hegyen lakik. De komolyan… mindig jártunk a barátnőimmel a környéken, és egy helyes srác se jött velünk szembe. Bezzeg, ha felmentünk a hegyre! Rögtön egy sereg jött velünk szembe mindig. Azok a régi szép idők…

De visszatérve a Moszkvára… Jó volt itt bulizni, a Mamut mögött volt „Isten”, akitől mindig be tudtunk szerezni valami itókát, vagy esetleg gumit (igen, azt a gumit…) 20 Ft-ért, vagy cigit. Én nem dohányzom… más nagyon örült, hogy kiskorúként vehetett nála bármit. Így hát elneveztük Istennek a fószert. Aztán Mammut mögött ott van a Millenáris park, meg Jégkert (ha jól emlékszem), ahonnan nagyon vicces emlék foszlányaim vannak.

Itt is eltöltöttem vagy fél órát, így ideje indulni tovább. Lesétáltam a Duna partra, és valahol a Margit-hídtól nem messze kötöttem ki. Buszra szálltam, és elmentem a Clark Ádám térre. Akkor jártam itt utoljára, amikor a nagy szakítás után az egyetemi barátnőimmel eljöttünk éjszakai fotózásra. Imádtam fotózni, sokszor eljártam erre- arra, de hármasban valahogy jobb volt, és közben nagyon sokat beszélgettünk. Teljesen kicserélődtem akkor, és azt hiszem, hogy részben ez a kis csajos túra segített a továbblépésben. Felmentem a kanyargós úton, ami rávezet az Alagút tetejére. Nem sokszor jártam erre kocsival, de nagy ritkán hoztak Apuék erre, és mindig tátott szájjal bámultam. Kicsit másznom kellett, hogy kiérjek az Alagút peremére, de megérte, mert a látvány lélegzetelállító volt. Ha közel laktam volna, tuti, hogy sokszor kijövök ide gondolkodni. Szinte az egész várost láttam innen. Szerettem Budapestet, bármennyire is koszos meg büdös. Húsz éve itt élek, és nagyon kötődöm a városhoz, valószínűleg ezért is félek az elszakadástól. Voltam kirándulni az országban már, meg táborozni sok helyen, de tíz napnál többet nem töltöttem máshol. Félek, hogy idegen lesz az egész, nem tudok majd beilleszkedni, és végül a honvágyam hazahúz. Itt viszont nincs annyi lehetőség, mint New Yorkban, hiszen egyesek szerint a felhőkarcolók otthona a világ fővárosa. Igen, tudom… azt hiszitek, hogy én is azt a bizonyos „amerikai álmot” üldözöm, pedig nem. Csak egy állást, és normális életet szeretnék. Úgy érzem, hogy most jó úton haladok. Vagy legalábbis próbálkozom valamivel, és van célom az életemben. Idáig nem nagyon volt olyan, amit el akartam érni, és volt is rá esélyem. Ha ez azzal jár, hogy elszakadok a szülővárosomtól, akkor legyen.

Leballagtam a buszmegállóba, és hazamentem. De a házunknál nem fordultam be a sarkon, hanem egyenesen tovább mentem, a Duna partra. Nem volt nagy szám, de kiskorom óta lejártunk ide a barátaimmal, vagy egyedül jöttem, amikor valami gyötört, vagy csak sétálni akartam egyet.

Legyalogoltam a benzinkút mögé, a bicikli útra. Erre viszonylag sokan járnak, mert mindenki ide jön futni, biciklizni, kutyát sétáltatni. A betonútról vezet le lépcső közvetlenül a Dunához, de van egy ösvény is, amin keresztül lejuthatunk a Duna partra. Elindultam a kanyargós ösvényen, és pár perc ügyeskedés után le is értem a kavicsos, sziklás partra. Kiskoromban mindig ide jártunk a barátaimmal suli után. Később a partot az egyik (akkor) új bevásárlóközpont váltotta fel, ami valljuk be: kellemesebb hely volt, és legalább nem fagytunk meg télen, illetve nem sültünk meg nyáron. Néha viszont még most is vissza-visszajárok ide. Általában a barátnőmmel jövünk ide kutyát sétáltatni, de volt már arra is példa, hogy egyedül jöttem le ide, csak úgy, gondolkodni. Szerencsére nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon a hó, és a Duna vízszintje se volt olyan magas, így végig lehetett sétálni az egész partszakaszon. Nem volt itt semmi különös igazából, csak víz, kövek, kavicsok, sok szemét, és a parttól nem messze egy komp lehorgonyozva. Meglepően nagy csend volt, mintha az egyik autóút nem is itt lenne pár méterre.

Ráérősen néztem, ahogy a felhők átvonultak az égen. Holnaptól már máshogy fogom látni a dolgokat, és megeshet, hogy az eddigi életem nagyon fog hiányozni. Viszont most esélyem van valami újra, talán a tavalyi gyötrelmes év után most végre valami jó is fog történni velem.

Felvettem egy lapos követ a földről, és elkezdtem kacsázni. A kavics hármat pattant a víz felszínén, aztán elmerült. Ezt még egy párszor eljátszottam, minél laposabb kövekkel, de végül meguntam, és már kezdtem fázni. Itt volt az ideje annak, hogy hazamenjek. Már délután négyfelé járt az idő, és Anyuék már biztosan várnak. Felmásztam a betonútra, és még egyszer utoljára visszapillantottam a múltamra. Végül – nagy sóhajjal – fordítottam hátat, és úgy éreztem, hogy végre készen állok arra, hogy lezárjam ezt a fejezetet az életemben, és a jövőmmel foglalkozzak.

Otthon már készült a búcsúvacsora, pedig mondtam Anyunak, hogy nem kell nagy felhajtást csinálni. Szegény Édesanyám nagyon szomorú volt, hogy itt hagyom Őt és rögtön a világ másik végére utazok, de közben örült, mert tudta, hogy boldog vagyok.

A szobám furcsán üresnek tűnt, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert még volt néhány dolog, amit el kellett pakolnom még ma. Miután elpakoltam néhány apróbb dolgot a bőröndbe, már haza is jött a húgom, és a vacsora is az asztalra került. Szokatlanul csendes étkezés volt, és végig éreztem a levegőben a feszültséget. Szomorúan, szinte bocsánatkérően néztem Anyura, mert láttam rajta, hogy nagyon félt és nagyon rossz neki is az elválás.

- Én… - kezdtem volna a magyarázkodást, de megelőzött.

- Semmi baj. Csak húsz év után tudod kicsit furcsa, hogy nem láthatlak minden nap. – mosolygott szomorúan rám. Ránéztem a húgomra, és meglepő módon ő is elkeseredettnek látszott. Azért volt ez furcsa számomra, mert nem nagyon jöttünk ki régebben. Lehet, hogy mégse utál annyira, mint régen gondoltam.

- Tényleg rossz, hogy elmész. Nem lesz kit idegesíteni… - sóhajtott színpadiasan, és egy hatalmas vigyort küldött felém.

- Még szerencse, hogy Anyu itt marad, és kordában tart téged. – vágtam vissza.

Az este további része eseménytelenül telt, csak msn-eztem. Rékával is beszéltem, és megtudtam, hogy holnap a reptéren fog várni. A vízumot simán megkaptam, a jegyem megvolt, már a szállás, és az odautazás is le volt fixálva. Réka apja is ott lesz, mert szeretne megismerni engem. Mellesleg a lány nem szeret vezetni New Yorkban, és az apja pont ráér. A reptérről egyenesen a leendő otthonunkba megyünk, ami Manhattanben van, a 46. utca 369 szám alatt. Örülök, hogy nem Bronxban lakik, vagy Queensben. Így a Central Park sincs olyan messze, meg persze a Madison Avenue, és a Broadway se.

Hamar elálmosodtam, de tudtam, hogy Anyu még be fog jönni hozzám, hogy beszélgessünk egy kicsit. Este tíz fele járt már az idő, amikor halk kopogást hallottam a szobám ajtaján, és Anyu jelent meg az ajtóban. Könnyes búcsút vettünk egymástól, és védelmezően átölelt, mintha valami veszély fenyegetne. Minden anyának fáj, ha a pici gyereke kirepül a fészekből, és én ráadásul elég messzire készültem. Megígértette velem, hogy minden nap beszélünk, és hogy vigyázok magamra az úton, hiszen több óráig repülni fogok, és nincs semmi, amitől Ő jobban félne, mint a repülés. Én nem féltem, de Ő félt helyettem is.

Minden cuccomat elpakoltam, és lefeküdtem aludni. Másnap reggel jönni fog majd értem Ben, és elég korán kell majd kelnünk. Az álom ólmos súlyossággal nehezedett a szemhéjamra, és elpárologtatta az összes feszültséget belőlem. Az utolsó estémen mély álomba szenderültem.

Másnap kora reggel csörgött az óra, hogy ideje felkelni. Vasárnap volt már, én pedig kómás fejjel másztam ki az ágyból. Kint a konyhában már érezni lehetett a lefőtt kávé ínycsiklandó illatát, és amint beléptem, Bent és Anyut pillantottam meg.

- Hát ti? Csak nem gonosz tervet szövögettek ellenem?

- Ha azt mondom, hogy leesett az idei első hó, és nem tudunk kimenni a reptérre, nagyon kiakadsz? – kérdezte Ben huncut mosollyal az arcán.

- Te most csak szívatsz! – kerekedtek el a szemeim, és gyorsan az ablakhoz léptem, megnézni, hogy valóban igazat mondott-e.

- Nyugi, csak vicceltem. De megérdemelted… korán kellett felkelnem miattad.

- Egyszer az életben nem halsz bele.

- Ki tudja… lehet, hogy ez okozza majd a halálomat. Majd ha megkérdezik, hogy a legjobb barátod mibe halt bele, mondhatod, hogy a korán kelésbe. – dramatizált Ben.

- Na, jól van… inkább megyek készülődni. – forgattam a szemem, és bevonultam a fürdőszobába.

Nem volt sok időm készülődni, így hamar végeztem. Kapkodtam, csapkodtam, keresgéltem, de végül minden a helyére került, és már az ajtóban álltam, indulásra készen. Anyu felkeltette a húgomat, Ben pedig most vitte le a harmadik bőröndömet a kocsiba. Amíg bepakol, van időm elköszönni a családomtól.

- Nagyon vigyázz magadra! És ha ott vagy, akkor adj valami életjelet! – ölelt át Anyu, és ahogy elengedett, láttam, hogy folynak a könnyei.

- Jó utazást, és írj majd sokszor, meg gyere skypera, és mesélj el mindent! – kaptam egy ölelést a húgomtól is, aztán kiléptem az ajtón. Sok év után eljött az a pillanat, amikor – ha nem is örökre, de hosszú időre – elhagyom azt a lakást, amiben csecsemőkorom óta laktam, amit az otthonomnak neveztem. Vár rám egy másik élet, egy másik házban, amit majd nemsoká új otthonomnak nevezhetek.

1. fejezet: Az elhatározás

Szörnyen gyáva dolgot készültem tenni. Éppen pakoltam a dolgaimat, és vártam, hogy végre itt hagyhassak mindent és mindenkit. Igen, ez a lehető leggyávább dolog, amit ebben az évben tettem. De akárhányszor végiggondoltam, mindig jó ötletnek tűnt. Az elmúlt egy évem nem volt valami fényes. Az év elején dolgoztam, és a hely nem volt valami barátságos, az emberekről nem is beszélve. Elhatároztam, hogy beküzdöm magam egy jó egyetemre, hogy legyen belőlem valaki. Vért izzadtam, de sikerült. Azt hittem, hogy végre valami jó fog történni velem, de persze ez se volt olyan jó dolog, mint gondoltam. Az egyetem maga volt a pokol, és már az első héten azt kérdeztem magamtól, hogy „én mi a frászt keresek itt?!”. Minden nap kínszenvedés és rettegés volt ott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, mert minden egyetemista, illetve főiskolás barátom azt mondta, hogy nagy buli, és mindenképpen megéri. Nekem nem volt buli, sőt… ellenkezőleg. Hulla fáradtan értem minden nap haza, és akkor meg másnapra kellett már tanulni. Kezdtem depressziós lenni, de elhatároztam, hogy senkinek se mutatom ki a fájdalmam. Küzdöttem minden nap azért, hogy valami eredményt fel tudjak mutatni, de minden hiába volt. Erre persze az is rásegített, hogy a barátom – akivel már másodjára jöttem össze, és azt hittem én naiv kislány, hogy örökre együtt maradunk – bejelentette, hogy nem én vagyok számára a nagy Ő, és lelépett. Nem vagyok egy pesszimista ember, de akkor összeomlottam. Szerencsére az egyetemen kedvesebbek voltak az emberek, mint anno a munkahelyemen. Rengeteget segítettek, de ha mosolyt is mutattam, legbelül zokogtam. Végül próbáltam élni valahogy, mert ettől nem áll meg a világ, minden megy tovább. Hol érdekel az bárkit is, hogy nekem mi a bajom? Eljött a december is, és kibuktam az egyetemről. Ez várható volt, mert egyik ZH-m se sikerült valami fényesre. Kezdhettem azon gondolkodni, hogy mitévő legyek most. Sok lehetőség közül választhattam, de nem volt szakmám, igazából semmim sem volt. Se pénzem, se házam, se protekcióm. Elhatároztam, hogy elhagyom az országot. De hova menjek? Igazából fogalmam sem volt, hogy máshol mihez kezdhetnék…

Pár nappal ezelőtt elmentem az egyik legjobb barátomhoz, aki már hét éves korom óta mindig itt volt velem, bármi is volt. Ben nagyon különös ember. Nagyon magas, szőkés barna haja van, és világoskék szeme. A bőre szoli barna, és nagyon ad magára. Csak egy a bökkenő számomra… sose volt igazi barátnője. Nagyon furcsa ez számomra, de Ő úgy érzi, hogy nem is kell neki semmilyen csaj, tökéletesen boldog így is. Számomra ez felfoghatatlan, de persze lehet, hogy nekem van defektem, és azért vagyok ilyen szentimentális bolond, aki mindig a szerelmet hiányolja. De hát Ő fiú, én pedig lány vagyok. Na, ezt most úgy mondtam, mintha ez mindent megmagyarázna… Tény, hogy a lányok máshogy gondolnak erre az egész dologra, mint a fiúk, de azért akad olyan lány is, aki pontosan úgy gondolja, hogy neki nem kell pasi, mert a srácok mindig csak bajt okoznak. Először is itt van az, amikor ki se látsz a rózsaszín ködből, és mindig rá gondolsz. Elveszik az eszünket, gondolkodni is képtelenek vagyunk, mert mindig az jár a fejünkben, hogy vajon Ő most mit csinál? Hol van? Miért nem hív? Vajon elég vagyok neki? És igen… itt jön a második bolond gondolat. Megfelelsz neki? Valaki egyszer azt mondta, hogy ha magadat nem tudod elfogadni, akkor ne várd el azt, hogy más elfogadjon úgy, ahogy vagy. Bölcs volt az illető, de nagy ritkán tényleg rá lehet találni arra, aki tényleg úgy szeret, ahogy vagy. Ben pontosan ezzel érvelt a múltkor nekem. Nem kell megfelelni senkinek, nem várják el azt tőlünk, hogy felhívjuk naponta minimum egyszer, hogy „szia bébi. Gondolok ám rád!”. Nem kell kimozdulnunk, ha nincs hozzá kedvünk, és nem kell alkalmazkodni. Így már érthető, hogy miért NEM kell a szerelem. Viszont neki fogalma sincs a másik oldalról… arról az érzésről, ami akkor jön elő, ha reggel felkelsz, és Ő melletted van, vagy ha hozzád ér és máris szikrázik a levegő, ha megcsókol, és te úgy érzed, hogy lebegsz, mert ilyen tökéletes nem lehet semmi. Vagy ha majd’ elájulsz, mert annyira izgatott vagy a találkozó előtt, és érzed azt a kellemes, bizsergető érzést, amikor meglátod vagy akár meghallod a hangját. De Őt ez abszolút nem hatotta meg egyszer sem, pedig nagyon sokszor érveltem már neki ezzel a szöveggel. Ő köszöni szépen, tökéletesen megvan egymaga, nem hiányzik neki senki és semmi, csak az, hogy elhúzzon ebből az országból valami kellemesebb helyre.

Amikor szeptemberben szakítottak velem, megkértem, hogy segítsen olyanná válni, mint amilyen Ő maga. Bármit megtettem volna kétségbeesésemben – hiszen kinek kellenék én?! - , csak hogy ne érezzem soha többé azt a csodás érzést, ami egy szempillantás alatt képes az ellenkező hatást is kifejteni. Elegem lett, ki voltam borulva, de azt hiszem, hogy szakítás után ez érthető. De végül mindig talpra kell állni. A válasza erre a kérésemre az volt, hogy Ő ebben nem tud segíteni, mert ezt nem lehet se megtanítani se megtanulni. Ezt érezni kell itt belül. Így muszáj volt tovább szenvednem.

Mindig rácsodálkoztam a fura dolgaira, de ez volt eddig a legfurcsább. Viszont Ő tudja, én nem fogok beleszólni mások életébe, elvégre még a sajátomat sem tudom igazgatni. Akkor meg nekem csend van, és heves bólogatás.

Szóval ez volt Ben, az örök pesszimista és szerelem-ellenes. Amikor felmentem hozzá, szakadt a hó. Gyűlöljük a havat, de már napok óta csak esett és esett. Morcosan várt a buszmegállóban, de a kiskutyája szemmel láthatóan élvezte a havat, mert nagyokat ugrándozott benne. Álmos mosoly küldtem felé, és két puszi után gyorsan szedtük a lábunkat a lakása felé.

- Na mi van veled? Mesélj… - mondta, ahogy beértünk a szobájába, és leültem az ágyára.

- Semmi különös. Szenvedek a hülye hó miatt. És veled mi van? – kérdeztem érdeklődve. Volt, amikor csak utólag tudtam meg dolgokat, mostanában viszont mindig megkérdezem, mert régen azzal vágott vissza, hogy nem kérdeztem tőle, akkor meg nem mondta el.

- Semmi nincs. Unalom, és igen… havazás. Ha még sokáig fog esni, én esküszöm, hogy belefojtom magam a hóba. – mondta dühösen.

- Nem fogod megtenni. – mondtam neki figyelmeztetően, aztán sóhajtottam egyet. Itt volt az ideje, hogy meséljek neki az elmúlt hetemről. – Te, figyelj…

Belekezdtem az elmúlt héten történt furcsa dolgok felsorolásába. Először is hétfőn az interneten kutattam különféle álláslehetőség után, de nem sokat találtam. Mindenhol webkamerás állások voltak fiatal szexi lányoknak, abból meg köszönöm szépen, nem kérek. Mivel manapság érettségivel már sehol sem lehet normálisan elhelyezkedni, nem kerestem sokáig. Aztán jött a kedd, és el is múlt eseménytelenül. Szerdán beszéltem az egyik barátnőmmel, aki mondta, hogy az ő egyik ismerőse kint van Amerikában, és megadta a címét, hogy beszéljek vele, hátha tud valamit. Beszéltem is a lánnyal, nagyon kedves volt, bőven adott információt a városról, a körülményekről, lehetőségekről. Szerdán már alig vártam, hogy újra beszélgessek vele. Ismét nagyon jót dumáltunk, és egyre jobban összebarátkoztunk. Csütörtökön már ott tartottunk, hogy szívesen befogadna, mint lakótársat. Elmondta, hogy nagyon sok munkalehetőség van azon a környéken, és szerinte egy próbát megér jelentkezni. Megbeszéltünk, hogy a következő héten elintézem az utazási ügyeket, és vasárnap odarepülök. Nagyon furcsa volt nekem, hogy ilyen könnyen ment az egész, de bíztam benne, hogy beválik a dolog. Összeszedtem a megtakarított pénzemet, és megrendeltem a repülőjegyemet. Nem volt olcsó mulatság, de sikerült úgy intéznem, hogy maradjon pénzem a számlámon, ha haza kéne jönnöm.

- Váó! Hát ez nem semmi. Inkább valami melegebb helyre mentél volna… - húzta el a száját, és csóválta a fejét Ben.

- Bocsánat, de a trópusokon nincs egy ismerősöm sem. – vigyorogtam vissza rá.

- Majd én leszek az, ha veszel nekem ott egy házat.

-  Várjuk ki, amíg meggazdagodom. Utána ígérem, kapsz egy házat.

Az egész délutánt együtt töltöttük, és ez volt végül is a búcsútalálkozásunk. Nagyon fog hiányozni, de úgy érzem, ezt meg kell lépnem most, mert ha nem teszem, akkor lehet, hogy később még megbánom.

Most meg itt ülök, és pakolok, hiszen holnap után búcsút intek az összes ismerősömnek, és Magyarországnak is. Furcsa lesz angolul beszélni folyamatosan, de – hála az internetnek – minden nap tudok majd beszélni magyarul is a családommal. Igazából még fel sem fogtam, hogy mindez tényleg meg fog történni. Annyira hihetetlennek tűnt az egész számomra. De talán holnap, amikor utolsó körsétámra megyek a Duna partra, vagy a városban járok egy nagyot, talán már fel tudom fogni, hogy milyen messzire készülök is igazából. De én is jó vagyok ám… először nem is a környező országokba megyek, vagy esetleg Európába valahova. Nem, én egyből egy másik kontinenst választok.

Felkeltem az ágyról, ami tele volt ruhákkal és különféle személyes tárgyakkal. Bekapcsoltam a gépemet, és a zenelejátszó programba belepakoltam sok-sok pörgős angol számot, de azért kapott ott helyet egy-két magyar is. A zenétől rögtön jobb kedvem lett, és visszaszaladtam pakolni, mert holnap már nem akarok kapkodni. Az utolsó napomat úgy terveztem, hogy járok egyet a városban, és aztán a délutánt a családommal töltöm, akik igazából az Anyukám és a húgom voltak. A többiektől már elbúcsúztam, hiszen velük nem élek együtt.

Pár órával később már nagyjából készen voltam, minden a bőröndökben volt. Bent sikerült megfűznöm, hogy vigyen ki a reptérre, és nagy szerencsémre ott volt az anyukája is, aki kölcsön adta neki a kocsiját. Így nem kell cipekednem, és Őt is látom végre vezetni, bár kicsit félek, mert amióta megvan a jogsija, még nem vezetett valami sokat.

Végre minden a helyére került, de már későre járt az idő. Még leültem egy kicsit a gép elé, és beszélgettem Rékával, a leendő szobatársammal. Nagyon kedves lány, Ő is Magyarországon született, de a szülei elváltak, és az Apukája New Yorkban hiperszuper üzletember. De ez csak nemrég derült ki, a lány huszadik születésnapján. Idáig nem ismerte az Apukáját. Aztán megkereste őt Joseph, és azóta kint él, mert kapott tőle egy lakást. Igazából nem kéne fizetnem „lakbért”, mert ugye az övé a lakás, de én ragaszkodtam hozzá, hiszen nem vagyok ingyenélő meg ilyenek, így megegyeztünk, hogy közösen fizetünk mindent.

Az interneten még egyszer megnéztem, hogy biztosan jó jegyet vettem. Reggel indul a gép Ferihegyről, de az csak Svájcig megy. Zürichben várnom kell egy órát, aztán felszállhatok a New York-i gépre. Hosszú napom lesz, az már egyszer biztos. De most ez legyen a legkisebb gondom.

Befeküdtem az ágyamba, és igyekeztem álomba szenvedni magam, mert annyira izgultam, hogy remegett a gyomrom. Próbáltam nem arra gondolni, hogy holnap lesz az utolsó napom itthon. Holnap után megkezdődik az új életem…

Sziasztok!

Nos, íme... új sztori tőlem :)

Én, az Új Hajnal Után című Alkonyat fanfic írója, úgy döntöttem, hogy elkezdem megírni a saját történetemet. Ez a történet valós alapokon nyugszik. Ha bármilyen helyzet ismerős belőle, akkor az azért lehet, mert veled is megtörtént már.

Na de egy kicsit a sztoriról:

Egy lányról szól a történet, aki egy borzalmas év után eldönti, hogy kezébe veszi a sorsát, és elhagyja Magyarországot. New Yorkba repül, ahol a barátnőjénél lakik, és egy bárban dolgozik. Egy este, zárás után találkozik egy fiúval, és innentől kezdve az élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz.

Remélem tetszeni fog Nektek, és majd írtok nekem véleményt!!!

Köszönöm, hogy olvastok!

Nikki