2. fejezet: A búcsú

Szombaton napsütéses reggelre ébredtem. Lustán nyújtózkodtam a takaróm alatt, mint egy kismacska, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy ez az utolsó napom Magyarországon. Izgatottan ültem fel az ágyon, és körbenéztem a szobámban. Három bőrönd sorakozott az ágy mellett, és a polcokon még mindig ott porosodtak azok a tárgyak, amelyek már nem kaptak helyet a táskákban. Nem akartam olyan sok cuccot vinni, de mindig is nehezen váltam meg hőn szeretett tárgyaimtól. Anyu mindig mondogatta, hogy csak azt vigyem el, amire feltétlenül szükségem lehet. Így csak a fél szobát pakoltam bele az utazótáskákba…

Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és kimentem a konyhába. Csináltam magamnak kávét, és beültem a kanapéra nézni egy kicsit a tévét. Miközben váltogattam a csatornákat, azon merengtem, hogy hova menjek ma. Mindenféleképpen el akartam menni a városban pár helyre. Például a Móriczra, a Feneketlen tóhoz, a Moszkva térre, az Alagúthoz, és a lakásunktól nem messze lévő Duna partra. Ezek a helyek sokat jelentettek nekem, mindegyik külön emlékeket őriz.

- Szia. Mit csinálsz ma, Ronnie? – huppant le mellém a húgom, Dóri. Veronikának senki se hívott, mindig vagy Ronnienak vagy Robinnak hívtak. Azt hiszem, hogy New Yorkban inkább a Robint fogom használni…

- Elmegyek a városba sétálni. És te?

- Ha Anya megengedi, akkor elmegyek az egyik barátnőmhöz.

- Oké, húgi, de öt-hat óra fele legyél itthon, mert búcsúvacsora lesz.

- Rendben. – mosolygott vissza rám, és már nyúlt is a telefonjáért, hogy felhívja Anyut. Igaz, hogy szombat volt, de Anya hétvégén is dolgozott. Szegényt mindig sajnáltam, hogy ennyit kell dolgoznia, de most talán segíthetek rajta egy kicsit, ha elköltözöm, és nem kell engem is eltartania. Itt volt az ideje, hogy könnyítsek a dolgán, így remélem nemsoká lesznek szabad hétvégéi is, és elmennek majd sokat kirándulni a húgommal.

Már tizenegy óra felé járt az idő, amikor végre útra készen álltam. Pár napja volt szilveszter, mégis olyan volt, mintha már legalább kora tavasz lenne. Ahogy kiléptem a lépcsőházból, az arcomat megcsapta a szmogos budapesti levegő, de – nem is tudom miért, talán mert hozzászoktam – szerettem ezt az érzést. Tényleg olyan volt, mintha már tavasz lenne. A hó elolvadt, így nem takarta el már a betont, illetve a park növényeit. Megigazítottam a kék-fekete kockás sálamat, és útnak indultam. Mivel a város szélén laktam, minden fontosabb hely tizenöt-harminc percre volt tőlem. Lesétáltam a villamos megállóba, és érdeklődve néztem végig az épületeken. Mintha mindent bele akarnék vésni az emlékezetembe. Jött is a villamos, és felszálltam rá. Mindenféle nemű, korú, kinézetű ember helyet kapott a járművön. Nem volt hétköznap, ezért kevesebben voltak, és le tudtam ülni. Zötykölődve indultunk útnak, én meg pont ezt élveztem. Furcsamód sokkal jobban értékeltem a hétköznapi dolgokat most, hogy holnaptól már nem lesz rá lehetőségem. A látókörömben lévő emberek unott fejjel bámultak ki az ablakon, mintha álomban lennének, egyáltalán nem is érdekelte őket, hogy mi történik, illetve hogy milyen táj suhan el mellettük. Csak ültek, vagy álltak, és üveges szemmel bambultak a semmibe. Vajon mi járhat a fejükben? Én is ezt csináltam ezelőtt? Én is csak bambultam, és nem vettem észre, hogy milyen fontos is a környezetem?

Ez persze lehet, hogy nagy hülyeség, de most, ahogy végigmegyek a jól ismert utakon, és rádöbbenek, hogy holnaptól több ezer kilométerre leszek, és egyhamar nem látom ezeket az ismerős-idegen házakat, rájövök, hogy eddig milyen együgyű is voltam. Úgy, ahogy a többi ember, én is csak a saját gondjaimra gondoltam utazás közben, vagy a vágyaimra, és eszembe se jutott az, hogy a körülöttem lévő dolgokkal foglalkozzak. Ezért hát most utoljára érdeklődve figyeltem a suhanó tájat, hogy mindent jól az emlékezetembe véssek. A romos házak, a panelek, a parkok és a játszóterek felváltva jelentek meg az út során. Itt-ott szupermarketek, újságos bódék és hatalmas irodaházak is voltak. Végül megérkeztem a Móricz Zsigmond körtérre, ahol már milliószor jártam, és sok emlékemben szerepelt. Ide jártam angol nyelvvizsga előkészítőre, itt ettünk sokszor a mekiben. Volt, hogy itt találkoztunk a barátaimmal, mert azt mindenki tudta, hogy hol van a Móricz meki. Nem tudom, hogy lehet itt élni, ugyanis a gyorsétterem felett lakások vannak… biztos utálnak itt lakni, vagy egyszerűen immúnisak lettek a műkaja szagra. Itt találkoztam sok sráccal, akik végül lekoptattak, vagy én koptattam le őket. Na és persze itt jöttünk egyszer este Anyuval hazafelé a Hiltonból, és vettünk egy-egy gyros-t. Kissé kiakadtam, amikor az eladó fiú kikezdett Anyukámmal, ráadásul tett a kajámba csípős szószt, amitől majdnem tüzet okádtam, mint a házisárkány. Nem kedveltem meg azt a fazont…

A tér másik oldalán van a Pizza Hut, ahol életem legrosszabb pizzáját ettem, azzal a sráccal, aki egy elképesztően nagy seggfej volt. Rossz randi, rossz pasi, rossz pizza… azt hiszem, nem kell részleteznem, az volt életem legkiábrándítóbb napja. Hiába, mindig a nem normális pasikat fogom ki, így már egy ideje nem is kell senki.

Nem akartam sokáig időzni egy helyen sem, ezért tovább mentem a következő helyszín felé, ami a Kosztolányi Dezső tér volt, bár inkább a Feneketlen tó. Nem sokat változtak itt a dolgok, de jó volt újra itt lenni. Most, hogy túltettem magam a múlton, és úgy döntöttem, hogy többé nem nézek vissza, - leszámítva ezt a kis túrát – nem zaklatott fel annyira ez a hely. Mennyi minden történt itt, te jó isten…

Az egyik barátnőm hozott el ide először, méghozzá a Pingvinbe, ami egy kis kocsma. Lehet megkövezni, hogy hülye alkesz vagyok, de csak egy fröccsöt ittam…

Aztán – sose felejtem el – szóbeli érettségi első napján pont sorra kerültem, és le is tudtam az egész érettségi dolgot. A barátnőm, aki a Szent Margit gimibe járt, szintén letudta aznap az egész érettségit, és a barátnőivel eljöttünk ide, és nagyon jót mulattunk. Kiadtuk a feszültséget, amit már szeptember óta magunkban hordoztunk. A részletekre inkább nem térek ki, higgyétek el, jobb, ha nem tudjátok.

Végül itt jöttem újra össze az exemmel… fogadjatok meg tőlem egy tanácsot: SOHA ne jöjjetek újra össze az ex pasitokkal/csajotokkal. Sőt, ne is beszéljetek velük, mert olyan nincs, hogy „jaj, legyünk barátok”. Valakinek mindig fájni fog a szakítás, valakit pedig nem fog érdekelni többé a dolog, és csak még jobban megbántja a másikat. Tudom, már volt ilyen velem. Itt jöttem újra össze Vele, és az a durva, hogy itt is szakítottunk tizenegy hónap után. A legviccesebb pedig az indoka volt: „Nem te vagy a nagy Ő”. Azt hittem, hogy ennél azért eredetibbet fog mondani… de már túlléptem ezen, ezért sem fájt, hogy most itt vagyok. Pedig nagyon szép környék, de tényleg. Azt hiszem, tovább megyek inkább.

Ismét felszálltam egy villamosra, ami bevitt egészen a Moszkva térre. Nem is tudom, hogy hol kezdjem, hiszen ez a tér a világ egyik legjobb helye. Télen nem annyira az igazi, de nyáron nagyon szeretek itt lenni. A fülledt melegben az „indiánok” (akik igazából tutira nem indiánok) zenélnek, amikor meg besötétedik, sok társaság gyűlik itt össze. Itt van egy köpésre a Mamut bevásárlóközpont, ami – bár nem vagyok plázacica – szerintem ezerszer jobb, mint a nagyra értékelt Westend. Ha már a Móricz mekiről esett pár szó, itt szintén vagy egy, méghozzá a kedvencem. Nem sokszor eszek gyorsétteremben, de ha Budapesten vagyok, és lehet választani, akkor inkább ide jövök, mert ez a kedvencem. Régebben a barátaimmal beszélgettünk – mert mi igenis tudunk ilyen hülyeségekről is beszélgetni – , hogy melyik budapesti meki a kedvenc. Mindenki egyből rávágta, hogy az, ami a Nyugatinál van, csak én mondtam a Moszkvát. Persze, miután elhoztam őket ide, már ez lett a kedvencük.

Közvetlenül mellette van egy nyelviskola, ahova Ben jár. Egyszer rám jött a városnézés, és itt találkoztam vele. Természetesen semmi se lett belőle, csak felmentünk hozzá, a hegyre, tőlem nem annyira messze. Nagyon szép kilátás van arrafelé, és gyönyörű házak. Külön érdekesség még az is, hogy a nálunk lévő hegyről lehet látni a Szabadság szobrot is. Ahogy az is különlegesség volt még nálunk általános iskolában, hogy az összes „jó pasi” a hegyen lakik. De komolyan… mindig jártunk a barátnőimmel a környéken, és egy helyes srác se jött velünk szembe. Bezzeg, ha felmentünk a hegyre! Rögtön egy sereg jött velünk szembe mindig. Azok a régi szép idők…

De visszatérve a Moszkvára… Jó volt itt bulizni, a Mamut mögött volt „Isten”, akitől mindig be tudtunk szerezni valami itókát, vagy esetleg gumit (igen, azt a gumit…) 20 Ft-ért, vagy cigit. Én nem dohányzom… más nagyon örült, hogy kiskorúként vehetett nála bármit. Így hát elneveztük Istennek a fószert. Aztán Mammut mögött ott van a Millenáris park, meg Jégkert (ha jól emlékszem), ahonnan nagyon vicces emlék foszlányaim vannak.

Itt is eltöltöttem vagy fél órát, így ideje indulni tovább. Lesétáltam a Duna partra, és valahol a Margit-hídtól nem messze kötöttem ki. Buszra szálltam, és elmentem a Clark Ádám térre. Akkor jártam itt utoljára, amikor a nagy szakítás után az egyetemi barátnőimmel eljöttünk éjszakai fotózásra. Imádtam fotózni, sokszor eljártam erre- arra, de hármasban valahogy jobb volt, és közben nagyon sokat beszélgettünk. Teljesen kicserélődtem akkor, és azt hiszem, hogy részben ez a kis csajos túra segített a továbblépésben. Felmentem a kanyargós úton, ami rávezet az Alagút tetejére. Nem sokszor jártam erre kocsival, de nagy ritkán hoztak Apuék erre, és mindig tátott szájjal bámultam. Kicsit másznom kellett, hogy kiérjek az Alagút peremére, de megérte, mert a látvány lélegzetelállító volt. Ha közel laktam volna, tuti, hogy sokszor kijövök ide gondolkodni. Szinte az egész várost láttam innen. Szerettem Budapestet, bármennyire is koszos meg büdös. Húsz éve itt élek, és nagyon kötődöm a városhoz, valószínűleg ezért is félek az elszakadástól. Voltam kirándulni az országban már, meg táborozni sok helyen, de tíz napnál többet nem töltöttem máshol. Félek, hogy idegen lesz az egész, nem tudok majd beilleszkedni, és végül a honvágyam hazahúz. Itt viszont nincs annyi lehetőség, mint New Yorkban, hiszen egyesek szerint a felhőkarcolók otthona a világ fővárosa. Igen, tudom… azt hiszitek, hogy én is azt a bizonyos „amerikai álmot” üldözöm, pedig nem. Csak egy állást, és normális életet szeretnék. Úgy érzem, hogy most jó úton haladok. Vagy legalábbis próbálkozom valamivel, és van célom az életemben. Idáig nem nagyon volt olyan, amit el akartam érni, és volt is rá esélyem. Ha ez azzal jár, hogy elszakadok a szülővárosomtól, akkor legyen.

Leballagtam a buszmegállóba, és hazamentem. De a házunknál nem fordultam be a sarkon, hanem egyenesen tovább mentem, a Duna partra. Nem volt nagy szám, de kiskorom óta lejártunk ide a barátaimmal, vagy egyedül jöttem, amikor valami gyötört, vagy csak sétálni akartam egyet.

Legyalogoltam a benzinkút mögé, a bicikli útra. Erre viszonylag sokan járnak, mert mindenki ide jön futni, biciklizni, kutyát sétáltatni. A betonútról vezet le lépcső közvetlenül a Dunához, de van egy ösvény is, amin keresztül lejuthatunk a Duna partra. Elindultam a kanyargós ösvényen, és pár perc ügyeskedés után le is értem a kavicsos, sziklás partra. Kiskoromban mindig ide jártunk a barátaimmal suli után. Később a partot az egyik (akkor) új bevásárlóközpont váltotta fel, ami valljuk be: kellemesebb hely volt, és legalább nem fagytunk meg télen, illetve nem sültünk meg nyáron. Néha viszont még most is vissza-visszajárok ide. Általában a barátnőmmel jövünk ide kutyát sétáltatni, de volt már arra is példa, hogy egyedül jöttem le ide, csak úgy, gondolkodni. Szerencsére nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon a hó, és a Duna vízszintje se volt olyan magas, így végig lehetett sétálni az egész partszakaszon. Nem volt itt semmi különös igazából, csak víz, kövek, kavicsok, sok szemét, és a parttól nem messze egy komp lehorgonyozva. Meglepően nagy csend volt, mintha az egyik autóút nem is itt lenne pár méterre.

Ráérősen néztem, ahogy a felhők átvonultak az égen. Holnaptól már máshogy fogom látni a dolgokat, és megeshet, hogy az eddigi életem nagyon fog hiányozni. Viszont most esélyem van valami újra, talán a tavalyi gyötrelmes év után most végre valami jó is fog történni velem.

Felvettem egy lapos követ a földről, és elkezdtem kacsázni. A kavics hármat pattant a víz felszínén, aztán elmerült. Ezt még egy párszor eljátszottam, minél laposabb kövekkel, de végül meguntam, és már kezdtem fázni. Itt volt az ideje annak, hogy hazamenjek. Már délután négyfelé járt az idő, és Anyuék már biztosan várnak. Felmásztam a betonútra, és még egyszer utoljára visszapillantottam a múltamra. Végül – nagy sóhajjal – fordítottam hátat, és úgy éreztem, hogy végre készen állok arra, hogy lezárjam ezt a fejezetet az életemben, és a jövőmmel foglalkozzak.

Otthon már készült a búcsúvacsora, pedig mondtam Anyunak, hogy nem kell nagy felhajtást csinálni. Szegény Édesanyám nagyon szomorú volt, hogy itt hagyom Őt és rögtön a világ másik végére utazok, de közben örült, mert tudta, hogy boldog vagyok.

A szobám furcsán üresnek tűnt, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert még volt néhány dolog, amit el kellett pakolnom még ma. Miután elpakoltam néhány apróbb dolgot a bőröndbe, már haza is jött a húgom, és a vacsora is az asztalra került. Szokatlanul csendes étkezés volt, és végig éreztem a levegőben a feszültséget. Szomorúan, szinte bocsánatkérően néztem Anyura, mert láttam rajta, hogy nagyon félt és nagyon rossz neki is az elválás.

- Én… - kezdtem volna a magyarázkodást, de megelőzött.

- Semmi baj. Csak húsz év után tudod kicsit furcsa, hogy nem láthatlak minden nap. – mosolygott szomorúan rám. Ránéztem a húgomra, és meglepő módon ő is elkeseredettnek látszott. Azért volt ez furcsa számomra, mert nem nagyon jöttünk ki régebben. Lehet, hogy mégse utál annyira, mint régen gondoltam.

- Tényleg rossz, hogy elmész. Nem lesz kit idegesíteni… - sóhajtott színpadiasan, és egy hatalmas vigyort küldött felém.

- Még szerencse, hogy Anyu itt marad, és kordában tart téged. – vágtam vissza.

Az este további része eseménytelenül telt, csak msn-eztem. Rékával is beszéltem, és megtudtam, hogy holnap a reptéren fog várni. A vízumot simán megkaptam, a jegyem megvolt, már a szállás, és az odautazás is le volt fixálva. Réka apja is ott lesz, mert szeretne megismerni engem. Mellesleg a lány nem szeret vezetni New Yorkban, és az apja pont ráér. A reptérről egyenesen a leendő otthonunkba megyünk, ami Manhattanben van, a 46. utca 369 szám alatt. Örülök, hogy nem Bronxban lakik, vagy Queensben. Így a Central Park sincs olyan messze, meg persze a Madison Avenue, és a Broadway se.

Hamar elálmosodtam, de tudtam, hogy Anyu még be fog jönni hozzám, hogy beszélgessünk egy kicsit. Este tíz fele járt már az idő, amikor halk kopogást hallottam a szobám ajtaján, és Anyu jelent meg az ajtóban. Könnyes búcsút vettünk egymástól, és védelmezően átölelt, mintha valami veszély fenyegetne. Minden anyának fáj, ha a pici gyereke kirepül a fészekből, és én ráadásul elég messzire készültem. Megígértette velem, hogy minden nap beszélünk, és hogy vigyázok magamra az úton, hiszen több óráig repülni fogok, és nincs semmi, amitől Ő jobban félne, mint a repülés. Én nem féltem, de Ő félt helyettem is.

Minden cuccomat elpakoltam, és lefeküdtem aludni. Másnap reggel jönni fog majd értem Ben, és elég korán kell majd kelnünk. Az álom ólmos súlyossággal nehezedett a szemhéjamra, és elpárologtatta az összes feszültséget belőlem. Az utolsó estémen mély álomba szenderültem.

Másnap kora reggel csörgött az óra, hogy ideje felkelni. Vasárnap volt már, én pedig kómás fejjel másztam ki az ágyból. Kint a konyhában már érezni lehetett a lefőtt kávé ínycsiklandó illatát, és amint beléptem, Bent és Anyut pillantottam meg.

- Hát ti? Csak nem gonosz tervet szövögettek ellenem?

- Ha azt mondom, hogy leesett az idei első hó, és nem tudunk kimenni a reptérre, nagyon kiakadsz? – kérdezte Ben huncut mosollyal az arcán.

- Te most csak szívatsz! – kerekedtek el a szemeim, és gyorsan az ablakhoz léptem, megnézni, hogy valóban igazat mondott-e.

- Nyugi, csak vicceltem. De megérdemelted… korán kellett felkelnem miattad.

- Egyszer az életben nem halsz bele.

- Ki tudja… lehet, hogy ez okozza majd a halálomat. Majd ha megkérdezik, hogy a legjobb barátod mibe halt bele, mondhatod, hogy a korán kelésbe. – dramatizált Ben.

- Na, jól van… inkább megyek készülődni. – forgattam a szemem, és bevonultam a fürdőszobába.

Nem volt sok időm készülődni, így hamar végeztem. Kapkodtam, csapkodtam, keresgéltem, de végül minden a helyére került, és már az ajtóban álltam, indulásra készen. Anyu felkeltette a húgomat, Ben pedig most vitte le a harmadik bőröndömet a kocsiba. Amíg bepakol, van időm elköszönni a családomtól.

- Nagyon vigyázz magadra! És ha ott vagy, akkor adj valami életjelet! – ölelt át Anyu, és ahogy elengedett, láttam, hogy folynak a könnyei.

- Jó utazást, és írj majd sokszor, meg gyere skypera, és mesélj el mindent! – kaptam egy ölelést a húgomtól is, aztán kiléptem az ajtón. Sok év után eljött az a pillanat, amikor – ha nem is örökre, de hosszú időre – elhagyom azt a lakást, amiben csecsemőkorom óta laktam, amit az otthonomnak neveztem. Vár rám egy másik élet, egy másik házban, amit majd nemsoká új otthonomnak nevezhetek.